APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Művelődési Ház

Vendéglő – kultúrotthon – közösségi tér

A solymári Művelődési ház épületének története a 19-20. század fordulójáig nyúlik vissza. A település központjában, a Templom téren álló, klinkertéglával burkolt mutatós épület mindig is a közösség szolgálatában állt, de ennek módja folyamatosan változott. 

A századfordulón határozta el Taller József, a település bírája, hogy lányának és vejének, Schäffer Bernátnak ajándékozza a Templom téri épületet, amit Jablonszky Ferenc helyi lakos műépítész és Folláth József kőműves bevonásával terveztetett át nagyvendéglővé. A kivitelezés 1909-ben készült el, a Schäffer Bernát által vezetett vendélő pedig igen népszerű lett a helyiek és a településre látogató vendégek, turisták körében is. A Zsíroshegyi turistaházban megszálló kirándulóknak például ez volt a legkedveltebb vendéglátóhelye – köszönhetően az udvarnak, ahol vasárnaponként fúvószene is szólt, a melegkonyhának és a figyelmes kiszolgálásnak. 

Az 1930-as évekre a vendéglő mögötti utcából nyíló szomszédos telek is Schäffer Bernát, illetve ugyan ezt a nevet viselő unokaöccse tulajdonába került, s a helyi és a turisták igényeinek megfelelve egész kis komplexummá bővült a vendéglő: nyitott táncterem, kaszinó és kuglipálya is várta az érdeklődőket. Ekkor ültették a még ma is meglévő gesztenyefákat is az udvarra. A jégveremnek köszönhetően – melyet télen megtöltöttek a vasútállomás melletti réten termelt jéggel – nyáron is tudták tölteni a jégszekrényeket és biztosítani a hűsítő italokat. A helyiek nem csak a vasár- és ünnepnapok délutánjait töltötték itt, de sok nagyszabású falusi bálnak (farsangi bál, búcsúbál, szüreti bál, Katalin-bál…) is ez a vendéglő adott helyet. 

A bálok mellett másfajta szórakozást is nyújtott a vendéglő a solymáriaknak: itt került ugyanis megrendezésre a helyi színjátszó kör számos, nagy népszerűségnek örvendő darabja – a passiójátékoktól a helyi tanítók által írt darabokon át a Falu rosszáig.

Az államosítások során a kuláknak minősített, időközben Sarlós névre magyarosított Schäffer Bernáttól is elvették a vendéglőjét, amit átadtak a helyi földműves szövetkezetnek, az azonban nem tudta gazdaságosan működtetni. Nyitottak ugyan egyélelemiszerboltot az utcafrontra nyíló épületrészben, de ez nem sokáig működött. Végül az egész komplexum a községi tanácshoz került kultúrház céljára. A korábbi báltermet ekkor színházteremmé alakították, kültéri színpadot építettek, a nyári helyiség egy részét elfalazták, könyvárat rendeztek be, s 1952. augusztus 20-án felvatták az Alkotmány kultúrotthont.

1960-as években a továbbra is népszerű, és a kissé átalakított, kibővített helyszínen is megrendezésre kerülő svábbálok mellé a beatzene is beköltözött a kultúrházba. A solymári Vulkán zenekar egyik törzshelye lett. Ráadásul a gyakran felfokozott hangulatban hazafelé tartó fiatalok a község rendjét és csendjét is rendszerint felborították, így küzdelmes időszak volt ez a ház vezetői számára. 

A kultúrház élére az 1960-as évek végén egy agilis fiatalember, Paál Gyula került, aki hajlamos volt döntéseit mindenféle egyeztetés, és olykor mindenféle meggondolás nélkül meghozni. Így történt ez a kultúrház névadása során is. Egy szép napon besétált Seres István vb titkárhoz, és közölte vele, hogy ezentúl a kultúrház neve Apáczai Csere János Művelődési Ház, ezt ő már jóvá is hagyatta a felsőbb szervekkel. Seres Istvánnak ez ellen nem volt kifogása, de kiváncsiságból megkérdezte, miért ezt a nevet választotta. Paál közölte, hogy neki szimpatikus Apáczai tevékenysége, mert felfedezte Tibetet és világhírű lett az első tibeti szótár, amit szerkesztett. Seres erre közölte vele, hogy ez az Ázsiautazó nem Apáczai, hanem Körösi Csoma Sándor volt. Paál erre azt válaszolta, hogy a két „háromnevű” jeles személyiséget eszerint összetévesztette, de már nem lehetett mit tenni.

1972-től tehát Apáczai Csere János Művelődési Ház néven működik az intézmény. Ekkor kapott önálló helyiséget az épületben a községi könyvtár és a korabeli politikai elvárásoknak megfelelően az MSZMP-pártbizottsága; az utcai oldalon presszó, az udvari részen pedig kiállítóterem létesült. Ekkor már a férfikórus és a hagyományőrző aszonykórus is működött a Művelődési Ház saját csoportjaként. Az 1980-as években pedig megalakult a nőikar is. Emellett 1991-ig az érdi zeneiskola kihelyezett tagozata is itt működött, melyben a solymári gyerekek százai sajátították el a zenei alapismereteket, a hegedűn és zongorán és más hangszereken való muzsikálást.

A település központjában álló, nagy alapterületű, több helyiséggel is rendelkező épület egyfajta vésztartalékként is működött az 1990-es évekig. Amikor a településnek szüksége volt ideiglenes megoldásokra olyan szolgáltatások biztosítása során, amelyek nem szünetelhettek, az intézmény különböző termei, helyiségei szolgáltak megoldásként. Így használta az 1970-es évek első felében a művelődési ház termeit két tanéven keresztül a helyi iskola, melynek eredeti épülete a megnövekedett gyermeklétszám miatt bővítésre szorult. Később, 1989-ben a solymáron induló magyar waldorf-pedagógiai kezdeményezésnek köszönhetően az első magyar Waldorf iskola egy osztálya is itt működött egy tanéven keresztül.

1983-1986 között a Művelődési Ház utcafrontra néző helyiségében működött a solymári gyógyszertár, amelynek azonnali hatállyal ki kellett költöznie a veszélyessé vált korábbi épületéből. 3 évig tehát, amíg el nem készült az új épület az orvosi rendelő mellett, gyógyszertárba is ide jártak a solymáriak. Ez pedig az idősebb generációk számára nem is volt különösen szokatlan, hiszen a 20. század közepéig Kégl Sebestyén vegyeskereskedése várta ugyan itt a vásárlókat. 

Az 1990-es évektől még több művészeti csoporttal bővült az intézményt használók köre. Emellett az épület pincéjében megalakult a KUD-Arc alternatív Rock Klub, ami a polgárpukkasztó alternatív rockerek gyülekezetéből mára egy rendkívül színes kínálattal rendelkező ifjúsági egyesületté alakult. 

Visszatekintve erre a bő száz évre láthatjuk, hogy – bár több tulajdonosváltáson, szervezeti átalakuláson ment keresztül – a település szívében helyet foglaló épület funkciója valójában végig ugyan az maradt: az itt élők folyton változó igényeinek kiszolgálása, de elsősorban és leginkább találkozási és közösségi tér a mindenkori solymári lakosok számára.