Nickolas Muray: Frida Kahlo bíborszínű kendőben, New York, 1939. Színes fényképfelvétel, eredetileg Carbro színes pigmentnyomattal. © Nickolas Muray Photo Archives.
Orvosnak készült, fényképész édesapjától a képek szeretetét örökölte, tizennyolc évesen azonban egy súlyos buszbaleset örökre összekapcsolta életét a fájdalommal és a halállal. Frida Kahlo akkor festett identitásról, vetélésről, női testről és elmúlásról, amikor ezek a személyes témák még ritkán kaptak helyet a képzőművészetben. Vad volt, szabad és szenvedélyes; a Halált szinte családtagként kezelte, az elhunytak emlékére oltárt állított és kedvenc ételeikkel idézte meg őket. Cikkünk nemcsak egy rendkívüli alkotó életébe és művészetébe enged bepillantást, hanem a mexikói Día de los Muertos, a halottak napja különleges, életigenlő hagyományait is közelebb hozza. Ezeket a szokásokat idéztük meg idén a művelődési házban és tagintézményeinkben is, halloweeni kulturális kalandozásaink során.
“Ha Matilde mamának szeretnénk halotti áldozatot készíteni, Guillermo papának azt a fényképét kell elővennünk, amelyiken olyan okos áhítattal néz. Tudom, hogy nagyon tetszett neki, akárcsak a sötét selyemruhája. A fotó mellé soha nem szabad tequilát vagy más alkoholt tenni, mert az nagyon bosszantotta. Legfeljebb azt a finom édes rizsteát, amit a Coyoacánba érkező forradalmároknak adott, mert sanyargatásban még maga Villa tábornok sem vehette volna fel a versenyt a mamával.”
Írja F. G. Haghenbeck Frida füveskönyve – Rejtélyek, vágyak, receptek című regényében, majd rögtön hozzá is fűzi a horchata, a mexikói rizses-mandulás üdítőital receptjét.
A történelmi tényekre épülő, mágikus realista fikció egyik, talán legizgalmasabb vonása- túl azon, hogy Frida Kahlo bámulatos életútját eleveníti meg, az, hogy a családi recepteken, az ételek illatán és az étkezésekhez kapcsolódó rituálékon keresztül szinte a festőnő otthonába invitál bennünket. Az olvasó lassan úgy érezheti, maga is a család asztalánál ül, ismeri az elhunyt rokonok kedvenc ételeit, apró rigolyáit és féltve őrzött titkait. A regény ezzel a különös közelséggel nemcsak az alkotó személyiségéhez visz közelebb, hanem Frida egész életét végigkísérő, a Halálhoz fűződő viszonyának és a mexikói Día de los Muertos, azaz a halottak napja kulturális jelentésének megértéséhez is.


| Guillermo Kahlo: Matilde Calderón y González portréja, 1897 körül. Fekete-fehér fényképfelvétel, zselatinos ezüst technika. Museo Frida Kahlo, Diego Rivera és Frida Kahlo Archívum, Mexikóváros | Nickolas Muray: Frida Kahlo fehér padon, New York, 1939. A magyar származású amerikai fotográfus ikonikus színes portréján Frida hagyományos mexikói viseletben, virágokkal díszített hajjal, élénkzöld, virágmintás háttér előtt ül. A felvétel Muray New York-i műtermében készült. © Nickolas Muray Photo Archives. |
Matilde mama szigorú világától a szabadságig
Frida édesanyja, Matilde Calderón y González mélyen vallásos, katolikus asszony volt, akit a családi emlékezet és az életrajzi feldolgozások szigorú, a hagyományokhoz erősen ragaszkodó nőként írnak le. Apja, Wilhelm, későbbi nevén Guillermo Kahlo, Németországból emigrált Mexikóba, ahol elismert fényképészként dolgozott. Származását sokáig magyar–zsidó gyökerekkel is összekapcsolták, ám az újabb családtörténeti kutatások német protestáns felmenőket azonosítottak. Az 1907-ben, Coyoacánban született Frida négy lánygyermek közül a harmadik volt. Gyermekkorának hétköznapjait a hagyományos családi elvárások, az anyai vallásosság és az apától örökölt kíváncsiság egyaránt alakították.
A fiatal Frida azonban korántsem volt könnyen fegyelmezhető gyermek.
Hatéves korában gyermekbénulást kapott. A betegség következtében jobb lába vékonyabb maradt, járása megváltozott, és már egészen fiatalon megtapasztalta, milyen az, amikor a test nem engedelmeskedik az akaratnak. Frida ennek ellenére — vagy részben éppen ezért — szívesen sportolt, úszott, kerékpározott, focizott, sőt bokszolt is. Olyan tevékenységeket választott, amelyeket a korabeli társadalom inkább fiúknak tartott fenn.

Frida Kahlo: Kislány halálmaszkban (Egyedül játszik), 1938. Olajfestmény fémlemezen, 14,9 × 11 cm. Nagoya City Art Museum, Japán.
A festőnő későbbi életének egyik legfontosabb szövetségese édesapja lett. Guillermo ismertette meg a fényképezés technikai alapjaival, a retusálással és a képek színezésével és azzal a látásmóddal is, amelyen keresztül az arc, a test és az identitás egyszerre tárgya a megfigyelésnek, de az önkifejezéshez eszközként is szolgál.
Frida eredetileg mégsem festő akart lenni. Tizenöt évesen Mexikóváros egyik legrangosabb oktatási intézményébe, az Escuela Nacional Preparatoriába került, ahol orvosi tanulmányokra készült. Abban az időben, amikor a felsőfokú tanulás a nők számára még korántsem volt magától értetődő lehetőség – maga a választás, már önmagában is rendkívüli ambícióról tanúskodott. Az élet azonban más irányt szabott számára. 1925. szeptember 17-én, tizennyolc évesen súlyos közlekedési balesetet szenvedett. A busz, amelyen utazott, egy villamossal ütközött össze. Egy fém kapaszkodórúd áthatolt a testén, gerince, medencéje és több csontja súlyosan megsérült. A balesetet csodával határos módon túlélte, de következményei egész életében elkísérték.
Hosszú hónapokat töltött ágyhoz kötve. Édesanyja egy speciális festőállványt készíttetett számára, és tükröt szereltek az ágya fölé, hogy fekvő helyzetben is láthassa magát. A kényszerű mozdulatlanságból lassan megszületett egy művészi világ.

Fotó: Frida Kahlo alkotás közben, feltehetően az 1940-es–1950-es években. Fekete-fehér fénykép
A nő, aki nem álmokat, hanem a saját valóságát festette
Frida saját testét, fájdalmát, arcát és érzelmeit kezdte festeni, olyan következetességgel, amely később egész életművének egyik meghatározó sajátossága lett.
A két világháború közötti Mexikó kulturális és politikai értelemben is rendkívül izgalmas hely volt. Az 1910-ben kezdődő mexikói forradalom után az ország új nemzeti és kulturális identitást keresett. A művészetben felértékelődtek az őslakos kultúrák, a népi hagyományok, a társadalmi igazságosság kérdései és a forradalmi eszmék.
A korszak legismertebb képzőművészei, köztük Diego Rivera, José Clemente Orozco és David Alfaro Siqueiros monumentális falképekkel kívánták újrafogalmazni Mexikó történetét. Művészetüket közösségi, politikai és pedagógiai célok is vezérelték.
Ebben a férfiak által dominált művészeti közegben Frida Kahlo egészen más utat választott. Festményei gyakran kisméretűek voltak, témái azonban annál radikálisabbak: a női test, a vetélés, a szexualitás, a fájdalom, a szerelem, a meddőség, az identitás, a születés és a halál. Miközben a muralisták a nemzet történetét festették, Kahlo saját testének és személyes tapasztalatainak történetét emelte egyetemes érvényű művészetté.
1929-ben feleségül ment a nála több mint húsz évvel idősebb Diego Riverához. Házasságuk egyszerre volt szenvedélyes szerelmi kapcsolat, művészi szövetség és politikai közösség. Ugyanakkor az állandó konfliktusok, a kölcsönös hűtlenségek, a szakítások és a kibékülések is hozzátartoztak közös életükhöz. Rivera többek között Frida húgával, Cristinával is viszonyt folytatott, ami különösen mély sebet ejtett a festőnőn. Fridának szintén voltak szeretői, férfiak és nők egyaránt. Kapcsolatba került a Mexikóba száműzött Lev Trockijjal, és hosszú éveken át érzelmi viszony fűzte a magyar származású amerikai fotográfushoz, Nickolas Murayhoz is, aki később ikonikus színes portrékat készített róla.



| Nickolas Muray: Frida Kahlo és Diego Rivera, San Ángel, Mexikó, 1941. A magyar származású amerikai fotográfus felvételén Frida férje mögött áll, kezét annak vállán nyugtatva. A kép nem sokkal az újraházasodásuk után készült. Fekete-fehér fénykép, zselatinos ezüst eljárás. Fotó: © Nickolas Muray Photo Archives. A Detroit Institute of Arts gyűjteményében. | Nickolas Muray: Frida A két Frida című festményének készítése közben, Coyoacán, Mexikó, 1939. Fekete-fehér fényképfelvétel. © Nickolas Muray Photo Archives | Nickolas Muray: Frida Kahlóval a műtermében, Coyoacán, Mexikó, 1941. Fekete-fehér fényképfelvétel. © Nickolas Muray Photo Archives |
Kahlo közben tudatosan alakította saját megjelenését is. A mexikói Tehuana viselet, a gazdagon hímzett ruhák, a virágokkal díszített frizura, az ékszerek és az összenőtt szemöldök nem egyszerűen különc öltözködési szokások voltak. Identitásának, politikai és kulturális önmeghatározásának részét képezték. A színes ruhák ugyanakkor testi sérüléseit, ortopédiai segédeszközeit is részben eltakarták.
Jóval azelőtt épített saját testéből és személyiségéből ikonikus képet, mint hogy a személyes identitás tudatos vizuális megformálása a kortárs kultúra jelenségévé vált volna. Festészetének különös, álomszerű világát, André Breton, a szürrealizmus egyik legfontosabb teoretikusa volt, kapcsolta a művészeti irányzathoz. Frida azonban következetesen ellenállt a besorolásnak.
„Azt hitték, szürrealista vagyok, de nem voltam az. Soha nem álmokat festettem. A saját valóságomat festettem.”
Kahlo képein a valóság olykor fantasztikusnak, mitikusnak vagy groteszknek hat, ám ezek a motívumok többnyire nagyon is konkrét testi és érzelmi tapasztalatokból születnek.
Születés, vér, veszteség – a Halál állandó jelenléte
Frida számára a képzelet a valóság radikális, sokszor kegyetlenül őszinte feltárását jelentette. Már korai képein megjelenik a születés és az elmúlás egymásba fonódása, később a sérülékeny emberi test, a fájdalom és a veszteség kapott egyre hangsúlyosabb szerepet.
Az 1932-es My Birth (Születésem) című festményen a néző egy szülés megrendítő jelenetével találkozik. Az anya arca lepedővel van letakarva, a világra érkező gyermek feje a kompozíció középpontjában jelenik meg – egyszerre idézi fel a születést és a halált, az anyaságot és a veszteséget. Abban az évben Frida vetélést élt át Detroitban, és édesanyját is elveszítette. A női reprodukcióval, a veszteséggel és a testi kiszolgáltatottsággal kapcsolatos tapasztalatokat Kahlo olyan nyíltsággal jelenítette meg, amely a korszak művészetében különösen szokatlannak számított.


| Frida Kahlo: Henry Ford Kórház (A repülő ágy), 1932. Olajfestmény fémlemezen, 30,5 × 38 cm. Museo Dolores Olmedo, Mexikó. (A festmény Frida Kahlo 1932-es detroiti vetélésének megrendítő, személyes feldolgozása. A vérző festőnő egy kórházi ágyon fekszik, testéből hat vörös fonál vezet a lebegő tárgyakhoz: a magzathoz, a medencecsonthoz, egy anatómiai modellhez és más, a testi fájdalomra, az anyaságra és a veszteségre utaló motívumokhoz.) | Frida Kahlo: Születésem (Mi nacimiento), 1932. Olajfestmény fémlemezen, 30,5 × 35 cm. Magángyűjtemény (Madonna gyűjteménye) (A festményen egy szülés megrendítően közvetlen jelenete látható: a gyermek feje éppen világra jön, miközben az anya arcát lepedő takarja. A falon a Fájdalmas Szűz képe függ. Kahlo a művet édesanyja halálának és saját, 1932-es vetélésének évében festette.) |
Az 1944-es The Broken Column (A törött oszlop) című önarcképen saját gerincét repedezett, antik oszlopként ábrázolja. Testét fémkorzett tartja össze, bőrét szögek borítják, arcán könnyek folynak. A kép egyszerre személyes vallomás és a sérülékeny emberi test általános érvényű metaforája.
A halálhoz való viszonyát különösen jól példázza az 1939-es The Suicide of Dorothy Hale (Dorothy Hale öngyilkossága) című festmény is. Dorothy Hale amerikai színésznő és társasági szereplő volt, aki 1938-ban, New Yorkban halt meg öngyilkosság következtében. Barátnője, Clare Boothe Luce Fridát kérte fel, hogy készítsen róla emlékképet. A megrendelő feltehetően egy hagyományos, vigaszt nyújtó portréra számított. Kahlo azonban egészen más megoldást választott: a festményen Dorothy halálának egymást követő mozzanatait jelenítette meg. A nő először a magas épületnél, majd zuhanás közben látható, végül a járdán fekvő testként. A kompozíció alsó részén a halálesetet megörökítő felirat olvasható.

Frida Kahlo: Dorothy Hale öngyilkossága, 1938–1939. Olajfestmény farostlemezen, 60,4 × 48,6 cm. Phoenix Art Museum, Arizona, USA.
A mű felháborodást és megdöbbenést váltott ki megrendelőjéből. Kahlo azonban nem az elmúlás megszépítésére vállalkozott, hanem annak szokatlanul közvetlen, szinte dokumentarista ábrázolására. Festészetének ez a vonása a mexikói népi kultúrában gyökerező ex-voto és retablo hagyományokkal is összefügg. Ezeken a kis méretű fogadalmi képeken gyakran konkrét balesetek, betegségek, veszélyhelyzetek és csodás megmenekülések jelennek meg, sokszor felirattal kísérve. Kahlo a hagyományos vallásos képformát saját, rendkívül személyes vizuális nyelvvé alakította.
Az utolsó kiállítás – amikor az ágy is a művész jelenlétének részévé vált
Frida Kahlo az 1930-as évek végétől fokozatosan nemzetközi elismertségre tett szert. 1938-ban New Yorkban, a Julien Levy Galleryben rendezte első önálló kiállítását, majd Párizsban is bemutatták műveit. Festményei eljutottak fontos amerikai múzeumok gyűjteményeibe, és a negyvenes években Mexikóban is egyre jelentősebb művészeti szerepet töltött be.
Mégis, saját hazájában csak 1953-ban, mindössze egy évvel a halála előtt rendeztek először önálló kiállítást számára.
A tárlatot barátnője, a neves mexikói fotográfus, Lola Álvarez Bravo szervezte meg mexikóvárosi Galería de Arte Contemporáneo nevű galériájában.

Frida Kahlo: Az álom (Az ágy), 1940. Olajfestmény vásznon, 74 × 98,5 cm. Magángyűjtemény (A festményen az alvó Frida egy baldachinos ágyban fekszik, testét indák és növények ölelik körül. Fölötte a baldachinon robbanóanyagokkal körbetekert csontváz lebeg. A festmény az álom, az élet és a halál közötti törékeny határt idézi meg, miközben a mexikói halottkultusz játékos, groteszk hagyományaira is utal.)
Frida egészségi állapota ekkor már rendkívül súlyos volt. Fájdalmai, korábbi műtétei és a mozgását korlátozó betegségei miatt orvosai azt tanácsolták, ne vegyen részt a megnyitón.
Frida azonban hallani sem akart arról, hogy saját kiállításáról hiányozzon. 1953 április 13-án mentőautóval érkezett a galériához, ahol ágyat készítettek elő számára. Az ünnepi eseményen fekve fogadta vendégeit, barátait, művésztársait és tisztelőit.
Nem tudatos performanszként szervezett esemény volt, a mai szemmel nézve mégis annak hat. Az alkotó teste, a betegség, a nyilvánosság és a művészet egyetlen jelenetben találkozott.
Viva la Vida – Éljen az élet!
Élete utolsó évében Frida Kahlo egyre gyengébb lett, de továbbra is festett, rajzolt, naplót vezetett, és lehetőségeihez mérten részt vett a közéletben.
1954 júliusában, alig két héttel a halála előtt, kerekesszékben még részt vett egy mexikóvárosi demonstráción, amely az Egyesült Államok guatemalai beavatkozása ellen tiltakozott. A politikai meggyőződés, amely egész életében összekötötte Diego Riverával és a mexikói baloldali értelmiségi közeggel, utolsó napjaiban is fontos maradt számára.
Ebben az időszakban készült el utolsóként módosított festménye, a Viva la Vida (Éljen az élet!) című csendélet. A képen érett, vörös húsú görögdinnyék sorakoznak. A gyümölcsök színeinek intenzitása, a festmény érzéki ereje és az egyik dinnyeszeletbe írt felirat különösen megragadó annak ismeretében, hogy Frida ekkor már közel járt élete végéhez.

Frida Kahlo: Viva la Vida (Éljen az élet!), 1954. Olajfestmény masonitlemezen, 52 × 72 cm. Museo Frida Kahlo, Mexikóváros. A festményen élénk színű, egész és felvágott görögdinnyék láthatók. Az egyik dinnyeszeletbe Kahlo a „Viva la Vida” – „Éljen az élet!” – feliratot festette, amelynek különös jelentőséget ad, hogy a művész 1954 júliusában, mindössze néhány nappal halála előtt írta rá a képre.
A festmény korábban készült, a Viva la Vida feliratot azonban a művész csak röviddel halála előtt festette rá. Az életet ünneplő mondat egyszerre tűnik dacnak, hitvallásnak és búcsúnak.
Frida Kahlo 1954. július 13-án, negyvenhét éves korában halt meg gyermekkori otthonában, a coyoacáni Casa Azulban. A hivatalosan rögzített halál oka tüdőembólia volt. Mivel boncolást nem végeztek, halálának pontos körülményei később találgatások tárgyává váltak: egyes életrajzírók az öngyilkosság, mások a gyógyszer-túladagolás lehetőségét vetették fel. Egyik feltételezés sem nyert egyértelmű bizonyítást. Halála után a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes épületében ravatalozták fel. Hamvait később a Casa Azulban helyezték el, amely 1958 óta múzeumként őrzi emlékét.
Aki ma belép a Kék Házba, Frida személyes tárgyai, festményei, ruhái és fényképei között találkozhat azzal a sajátos világgal, amelyben a halál nem pusztán végpont, hanem az élet mindennapjainak állandó kísérője.
Talán éppen ezért olyan megrendítő az a mondat, amely naplójának utolsó bejegyzései között szerepel:
„Remélem, örömteli lesz a távozás, és remélem, soha többé nem térek vissza.”
„Espero alegre la salida y espero no volver jamás.”
— Frida Kahlo

Frida Kahlo: Önarckép Mexikó és az Egyesült Államok határán, 1932. Olajfestmény fémlemezen, 31 × 35 cm. María és Manuel Reyero magángyűjteménye, New York.
A mondatot sokáig egyértelmű búcsúként, a halál tudatos elfogadásaként értelmezték. Hogy Frida pontosan mire gondolt, azt ma már aligha tudhatjuk.
Talán nincs is szükség arra, hogy egyetlen értelmezésre szűkítsük a mondatot. Egész életművében együtt létezett a halál közelsége és az élet szenvedélyes szeretete. Festményein a sérült test mellett újra és újra megjelentek a virágok, a gyümölcsök, az állatok, a szerelem és a termékenység szimbólumai.
És miközben utolsó naplósoraiban a távozásról írt, egyik utolsó festői gesztusával éppen az ellenkezőjét üzente:
Viva la Vida!
Éljen az élet!
Idén Solymáron a Művelődési Ház és Tagintézményeiben a Día de los Muertos-t ünnepeltük. Matilde mama Horchata mandulás italát készítettük el a Svábházban, virágos képkereteket díszítettünk a Helytörténeti Gyűjteményben, oltárt emeltünk a halottak tiszteletére és mexikói hagyományvilághoz tartozó koponyarajzokat színeztünk a Művelődési Házban.
Köszönjük a Tortuga Pékségnek, hogy elhozták nekünk az eredeti mexikói receptek alapján készített Halottak kenyerét s megismerhettük a kukorica levélbe tekert tamalest. Valamint az Unicumba zenekarnak, hogy latin dallamokkal igazi fiesztát teremtettek. Na meg persze minden jelmezes gyereknek s szüleiknek, hogy a hideg idő ellenére is velünk rajzoltak, kotyvasztottak, táncoltak s ünnepeltek.
Kinter Alexandra
Felhasznált irodalom:
Museo Frida Kahlo – Frida: Vida y obra: https://www.museofridakahlo.org.mx/frida
MoMA – Museum of Modern Art: Frida Kahlo: https://nmwa.org/art/artists/frida-kahlo, https://www.moma.org/artists/2963-frida-kahlo
The Art Newspaper – Nicole Martinez: Frida Kahlo’s medical records… (2022): https://www.theartnewspaper.com/2022/05/19/frida-kahlos-medical-recordsobtained-by-her-grand-niecereveal-decades-of-negotiating-pain-and-painting
Phoenix Art Museum – Frida Kahlo: https://phxart.org/artists/frida-kahlo/