Kenyerek a kemencében (Kép: keresztyenmanufaktura.hu)
A kenyér, illetve a különböző kenyérfélék több évezrede alapvető táplálékai a világ népeinek, így a magyarságnak is. Bizonyára éppen ezért is vált a kenyér az élet, a termékenység és a bőség szimbólumává, de a néphagyományban gyakran megjelenik különféle mágikus cselekvésekben, és áldozati ételként is központi szerepet kap. A kenyér a solymáriak számára is alapvető biztosítéka volt a család jólétének, becsben tartása és tisztelete pedig még a 20. században is elevenen élt.
Többezer éves bizonyítékait ismerjük a világ legkülönbözőbb pontjairól annak, hogy az ember hamar rájött: az őrölt gabonaszemeket érdemes vízzel elkeverni és rövid ideig erjedni hagyni, mert így megsütve tápláló, szállításra és tárolásra is jobban alkalmas étket kapunk, mint például a főzött kásák. Ezek a kenyerek azonban még jellemzően különféle lepénykenyerek voltak. A ma hazánkban is általánosan fogyasztott kovászos kenyér vagy cipó magyar területen csak a 13-14. században jelent meg. Sok más újdonsághoz hasonlóan eleinte csak a nemesség asztalára kerültek ilyen kelesztett kenyerek, de idővel a köznép körében is általánosan elterjed, és a legtöbb helyen ki is szorította a korábbi formákat.

A kenyér dagasztásának előkészítése Bihar megyében (Kép: Molnár Balázs / Néprajzi Múzeum)
A kenyérsütés a falusi háztartásokban, így Solymáron is a heti munkarend egyik kiemelkedően fontos mozzanata volt az asszonyok életében. Ennek lebonyolítása az előkészítéssel, kelesztéssel, sütéssel együtt akár 18-20 órás folyamat is lehetett! Az sem volt mindegy, hogy mikor állnak neki ennek a munkának. Pénteki napokon és ünnepnapokon nem volt ajánlatos kenyeret sütni, mert a kenyér kővé dermedhetett, véressé vált volna, vagy egyszerűen szerencsétlenséget hozott volna a házra.

Kenyértészta dagasztása teknőben (Kép: Falusi hagyományőrzés – Facebook)
A solymári házaknál rendszerint krumplis kenyér készült – ez nem száradt ki olyan gyorsan, és még lisztet is spórolhattak vele. Az előző este elkészített, szitált lisztre került az áttört főtt krumpli, a só, majd a korábbi kenyérsütésből félretett kovászból és élesztőből készített keverék. Ezt reggelig meleg helyen tartottak, így a kora hajnali órákra megkelt a kovász, és lehetett kezdeni a dagasztást. A kész tésztát kelni hagyták 1-1 ½ óráig, majd formázták és szétosztották a szakajtókba.

Solymári kenyeres kosár – azaz szakajtó, vagy vekni – festett monogrammal az oldalán (Kép: Helytörténeti Gyűjtemény)
A 20. század előtt épült solymári házakban még általában beépített konyhai tűzhelyek voltak, melyek alatt kemence is volt. A kenyérsütés így gyakran otthon zajlott. A századforduló táján azonban a legtöbb helyen áttértek a takaréktűzhelyek használatára, így az otthoni kenyérsütés menete kissé megváltozott. A tésztát továbbra is otthon készítették a háziasszonyok, az elkészült kenyereket azonban a pékekhez vitték el kisütni. Ilyenkor a szakajtók oldalára monogramot festettek, vagy a kenyér tetejére egy, a gazda nevét tartalmazó cédula is került, hogy a kenyér majd a péknél ne keveredjen el. A kész kenyértésztát reggel 7 óra tájban vitték az asszonyok valamelyik pékségbe. Minden családnak megvolt a maga által választott pékje, ahova rendszeresen eljárt. Reggel 7-re a pékek is előkészítették, felfűtötték a kemencéket, néhány óra múlva pedig jöhettek is az asszonyok a megsült kenyerekért. Bár az is előfordult, hogy helyben várták meg a kenyér elkészülését, hiszen így lehetőség volt a pékség előtt a többi asszonnyal találkozni, az aktuális híreket kicserélni, megvitatni.

Pékek a kemence előtt Enczmann Ádám solymári pékségében (Kép: szepsolymar-lab.com)
A kenyér fontosságát az is jól mutatja, milyen sok olyan szólásunk, közmondásunk van, amelyben ez az étel megjelenik. Jól tudjuk például, hogy legközelebbi barátainkra, azaz kenyerespajtásainkra mindig számíthatunk. Ha pedig kenyértörésre is került sor, azt is megtanultuk: ha megdobnak kővel… A kölcsönkenyér persze azért visszajár. Aki kedves, azt kenyérre lehet kenni, a felnőttek már általában kenyérkeresők, s mindenkinek más a kenyere. Aki idős, az már megette a kenyere javát, amire borzasztóan vágyunk, az pedig úgy kell, mint egy falat kenyér. Becsüljük meg tehát a kenyeret, s adózzunk tisztelettel ezen a napon azoknak, akik készítik – legyenek hivatásos pékek, vagy épp kedves családtagjaink!