Poór Dorottya képzőművész, képregényrajzoló és oktató október 10-én új képregényrajzoló szakkört indít Solymáron. A résztvevők a képregény műfaján keresztül ismerkedhetnek a rajzolással és a vizuális történetmeséléssel, miközben saját történeteiket is megfogalmazhatják. Dorottyával művészi pályájáról, a festészettől a képregényig vezető útról, a felnőtteknek tartott Rajzszakkörről és arról beszélgettünk, miért nem kell tudni „jól rajzolni” ahhoz, hogy valaki örömmel alkosson.
Mikor vált számodra egyértelművé, hogy a képzőművészettel szeretnél foglalkozni?
Igazából gyerekkoromtól kezdve fontos kifejezési forma volt számomra a rajzolás. Mindig rajzoltam, és amikor eljött a pályaválasztás ideje, a gimnázium végére már egyértelmű volt, hogy a Képzőművészeti Egyetemre szeretnék jelentkezni. Akkor még sok mindent máshogy gondoltam a képzőművészetről, és egy kicsit másféle művészi pályát képzeltem el magamnak, de maga a képzőművészet mindig is foglalkoztatott.

Poór Dorottya
A Képzőművészeti Egyetemen festő szakon végeztél. Hogyan jutottál el innen a képregényig?
Amikor felvételiztem, még festeni szerettem volna és végül festő szakon is végeztem. Közben nagyon érdekelt az animáció is, de nem volt hozzá programismeretem, úgyhogy ez egy ideig inkább csak távoli érdeklődés maradt.
Az egyetem alatt aztán egyre világosabbá vált, hogy nem szeretnék klasszikus értelemben vett festőművész lenni, hanem tágabban szeretnék a képzőművészettel foglalkozni és nem csak egyetlen médium érdekel. Elkezdtek foglalkoztatni a performatív és részvételi művészeti formák, valamint a művészetpedagógia is.
A képregény valamivel később érkezett meg. Egyetemistaként Erasmuson voltam Lisszabonban és ott találkoztam néhány olyan munkával, amelyek nagyon megfogtak. Akkor kezdett el bennem megfogalmazódni, hogy ezt akár én is csinálhatnám. Itthon akkoriban kevésbé volt erős képregénykultúra, és főleg az alternatív képregényekhez volt nehéz hozzáférni. Nagyon tetszett, hogy máshol a képregény nem feltétlenül gyerekeknek vagy egy szűk rajongói körnek szóló dolog, hanem a kortárs művészet része is lehet.
Ezután még jó néhány év telt el, mire megszületett az első képregényem és én is összeraktam magamban, hogyan szeretnék ezzel a műfajjal foglalkozni.
Mi az, amit a képregényben megtaláltál, amit más műfajokban kevésbé?
Talán azt, hogy nagyon sokféle dolog találkozhat benne. Egyszerre lehet vele személyes történeteket mesélni, társadalmi kérdésekről gondolkodni, képekkel és szöveggel dolgozni és közben egy történetet is felépíteni.
Nekem már a képregény előtt is fontos volt, hogy a művészet ne csak a kiállítótérben létezzen, hanem a hétköznapi életben is legyen helye. A képregény erre nagyon jó forma. A saját életemből, a környezetemből vagy a mindennapokban látott és hallott dolgokból is ki tudok indulni és ezeket össze tudom kapcsolni olyan jelenségekkel, amelyek elvontabb vagy társadalmi szinten is érdekelnek.

A munkáidban gyakran találkoznak személyes, társadalmi és feminista témák. Hogyan kapcsolódik össze nálad a személyes történet és a fikció?
Nekem ebben sokat segített egy naplószerű rajzgyakorlat, amit Lynda Barry amerikai képregényrajzoló munkái inspiráltak. Neki több olyan gyakorlata is van, amelyben a rajzolás egyfajta naplóként működik, egy időben én is készítettem ilyen képregényes naplót és ez segített abban, hogy a hétköznapjaimra nyersanyagként kezdjek tekinteni.
Az első, 2023-ban megjelent képregényem, a BÉBI is nagyon személyes, ugyanakkor társadalmilag fontos témát dolgoz fel. Számomra fontos, hogy politikus legyen, amit csinálok, de ne feltétlenül direkt módon. Sok olyan kérdést lehet személyes, közeli nézőpontból megmutatni, amelyek közben társadalmi vagy politikai kérdések is.
A Witches sorozatodban a boszorkány alakján keresztül többek között nőket érintő társadalmi kérdésekkel foglalkozol. Miért éppen a boszorkány lett ennek a sorozatnak a kiindulópontja?
A Witches egy sorozat, eddig két kiadvány készült el és most dolgozom a harmadikon. Nincs benne úgymond „igazi” boszorkány: inkább magát a boszorkány fogalmát használom úgy, hogy tulajdonképpen minden nő potenciálisan az lehet.
Nagyon inspirált Silvia Federici Caliban and the Witch című könyve, amely történeti, feminista szempontból vizsgálja a boszorkányüldözéseket. Az érdekelt benne, hogy a boszorkánysággal megvádolt és üldözött nők történetét ne a populáris kultúrából ismert módon nézzük, hanem azt is vizsgáljuk, milyen társadalmi és hatalmi folyamatok álltak mögötte.
A boszorkány alakja számomra egyfajta gondolatkísérlet is. Arra vagyok kíváncsi, hogy a mai világban ki lenne az, akire azt mondanánk, hogy boszorkány, és milyen hétköznapi stratégiák, viselkedések vagy kívülálló pozíciók kapcsolódhatnak ehhez a fogalomhoz.
Az első történetek egyébként még nem ennyire tudatos koncepcióból születtek. Először különböző történeteket gyűjtöttem és később jöttem rá, hogy ezek mögött valójában van egy közös szál. Azóta egyre több szempontból foglalkozom a boszorkányság történetével és közben az én gondolkodásom is változik róla.

Poór Dorottya Witches sorozatának folytatása, a More Witches Fotó: Németh Tamás Domonkos
A művészi munkád mellett a művészetpedagógia is fontos része lett a gyakorlatodnak. Hogyan jutottál el a saját rajzszakkörödig?
Mire 2022-ben elindítottam a Rajzszakkört Dotyával, már sokféle oktatási és részvételi helyzetben szereztem tapasztalatot. Körülbelül hat évig tanítottam a Gyermek- és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyben, ahol gyerekekkel dolgoztunk. Emellett felnőttekkel és gyerekekkel is részt vettem különböző nem formális oktatási helyzetekben.
Dolgoztam például szerepjátéktáborban és a Pneuma Szöv. művészcsoporttal is többször együttműködtem. Ezekben a projektekben a színház, a képzőművészet, az aktivizmus és a részvételiség különböző formái találkoztak.
Egy idő után azt éreztem, hogy szeretnék létrehozni valamit, aminek én magam alakíthatom a kereteit. Így indult el a Rajzszakkör Dotyával a VIII. kerületben, egy kis, 5-10 fős csoporttal.
Miért éppen felnőtteknek kezdtél rajzszakkört tartani?
Nagyon hamar kiderült, hogy sok felnőtt úgy érkezik egy rajzszakkörre, hogy azt mondja: „én nem tudok rajzolni”, vagy „nem rajzoltam hatéves korom óta”. Sokaknak a közoktatásban szerzett tapasztalatai vették el a kedvüket a rajzolástól, vagy alakították ki azt az érzést, hogy ez egyszerűen nem az ő világuk.
Ezért kezdett el érdekelni, hogy mire lehet jó a rajzolás akkor, ha valaki nem akar professzionális művész lenni. Mitől lehet jó egy rajz akkor is, ha nem azért jó, mert szép, tökéletes a perspektívája vagy anatómiailag pontos?
A szakkörök feladatai folyamatosan változtak és az évek során kialakult egy csomó olyan gyakorlat, amelyről azt érzem, hogy jól működik.

Hogyan próbálod oldani azt az érzést, hogy „nem tudok rajzolni”?
Sokszor olyan helyzetekbe hozom a résztvevőket, ahol nincs idejük azon gondolkodni, hogy valami jó vagy rossz lesz-e. Például időnyomással dolgozunk: valamit nagyon gyorsan kell megrajzolni, így nincs idő arra, hogy az ember elkezdje túlzottan értékelni a saját rajzát.
Sok páros és csoportos gyakorlatot is használok. Ilyenkor például az a feladat, hogy rajzban mondjunk el valamit egymásnak, vagy reagáljunk a másik rajzára. Ilyenkor nem az lesz a fontos, hogy hogyan néz ki a rajz, hanem hogy létrejön-e valamilyen kapcsolódás vagy kommunikáció.
Vannak elmélyültebb gyakorlatok is. Ilyen például a gombarajzolás, amit Hódi Csilla kezdeményezett: gombaszakértőkkel és művészekkel dolgozunk együtt, itt a rajz arra szolgál, hogy az ember lelassuljon és megfigyelje az erdőt. Nem feltétlenül az a cél, hogy a rajz alapján tökéletesen felismerhető legyen a gomba, hanem az, hogy kapcsolódjunk hozzá.
Én alapvetően abban hiszek, hogy ha valakinek van affinitása vagy van egy rutinja arra, hogy elkezdje, akkor gyakorlással fejlődni fog. Szerintem sokkal fontosabb, hogy legyen kedve alkotni és kialakuljon egy jó viszonya a saját rajzaihoz, mint hogy tökéletesen tudjon kockát rajzolni.
Októberben Solymáron is elindul a képregényrajzoló szakkör. Hogyan épülnek majd fel az alkalmak?
Szeretnék olyan gyakorlatokat hozni, amelyek megmutatják, hogyan lehet a hétköznapokból vagy akár a fantáziából kiindulva történeteket kitalálni. Ezeket különböző játékos, vicces módszerekkel szeretném bevezetni.
Ezután végig megyünk a képregény lehető legtöbb fontos eszközén: például az időkezelésen, kompozíción, a panelezésen, a szöveg és a kép kapcsolatán. Ezekre hozok gyakorlatokat és példákat.
Az is fontos számomra, hogy a résztvevők olyan témákkal foglalkozhassanak, amelyek őket személyesen érdeklik. Nem szeretnék mindenkinek egy előre meghatározott történetet vagy témát adni, inkább olyan kereteket szeretnék létrehozni, amelyek között a saját ötleteiket tudják kibontani.

Mit szeretnél, mivel távozzon valaki a szakkörről?
Remélhetőleg azzal az érzéssel, hogy mégis tud rajzolni, vagy legalábbis hogy van kedve hozzá. Szerintem nem az a legfontosabb, hogy valaki tökéletesen tudjon rajzolni, hanem hogy kialakuljon egy pozitív viszony és tapasztalat, hogy mire lehet jó az alkotás.
A képregény pedig szerintem erre különösen hasznos eszköz, mert nem önmagában a rajz minősége számít. Egy ötletet, egy érzést, egy történetet kell képek és szöveg segítségével megfogalmazni. És ehhez nagyon sokféle rajzstílus lehet működőképes.
Ha te is részt szeretnél venni, akkor regisztrálj. A program díjmentes.
Az alábbi e-mail címen lehet jelentkezni: firkahaz.apaczaisolymar@gmail.com
Tárgy: Képregény szakkör