Szikra gyufásdobozok
A gyufa 19. századi megjelenése előtt a tűzgyújtás legelterjedtebb eszköze az úgynevezett tűzszerszám, azaz az acél, a kova és a tapló volt. Ezzel úgy tudtak tüzet csiholni, hogy az acélt a kovával összeütögették, a kipattanó szikrával pedig meggyújtották a könnyen gyulladó taplót. Bár ez nem hangzik túl bonyolultnak, a valóságban az ilyen módon történő tűzgyújtás komoly odafigyelést és ügyességet kívánt, s akár hosszabb időt is igénybe vehetett. Ezért is volt komoly jelentősége a gyufa feltalálásának.
Bár Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, s a 18. század végén, 19. század elején más próbálkozásokról is tudunk, a zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufa magyar találmánynak tekinthető. 1836-ban Irinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Találmányát és a gyártási jogokat eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, akivel ennek kapcsán életre szóló barátságot is kötött.

A gyufa gyártásához ekkor használt fehérfoszfor azonban igen veszélyes anyag. Egyrészt öngyúlékony, másrészt az egészségre rendkívül ártalmas, vízben oldódva pedig erősen mérgező – a gyufát ilyen módon pedig akár gyilkosságra vagy öngyilkosságra is lehetett használni. A magyar szabadalmat egy évtizeddel később így a svéd Gustav Erik Pasch javította tovább, aki a fehér foszfor helyett vörösfoszfort használt a gyártáshoz – ezt a változatot hívták később svéd-, vagy biztonsági gyufának. Az új találmány ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia területén mégis csak 1912-ben tiltották be a fehérfoszfor használatát.
A gyufa megjelölésére a 19. század első felében a német Zündholz mintájára tükörfordítással létrehozott gyújtófácska megnevezés használata terjedt el. Ez aztán az 1840-es évekre lerövidült, gyújtó, illetve a mai napig használatos gyúfa, azaz gyufa alakra.
A magyar gyufagyártás 1839-ben indult meg, s az évtizedek során egyre több gyár alakult az ország területén. A piaci koncentráció csak a századforduló táján indult el, amikor megjelent az iparágon belül a külföldi tőke. Így alakult meg 1915-ben a Szikra Magyar Gyújtógyárak Rt. is. A Szikra gyárak 1929-től Budafokon, Kecskeméten és Szegeden működtek.

Mivel a gyufásdobozok címkéin gyakorlatilag a kezdetektől fogva nem csak praktikus és gyakorlati szövegeket tüntettek fel – bár természetesen ilyenekkel is találkozhatunk – , hanem különféle grafikákkal is díszítették őket, ezeknek a címkéknek a gyűjtése is igen hamar megindult. A gyártók pedig ezt a szenvedélyt igyekeztek is később kiszolgálni. A gyűjteményben is őrzött Szikra gyufásdobozok címkéin gyakran népi(es) motívumok vagy a gyártó településhez köthető ábrázolások jelentek meg: a szöveget körülvevő, népi hímzésmintára emlékeztető grafika, a hortobágyi hagyományos népviseletet jelképező cifraszűrös alak, szélmalom, vagy épp Kecskemét stilizált címere: vörös mezőben hármas halomról kiemelkedő ágaskodó ezüst (fehér) kecskebak.
Az államosítás végül 1949-ben érte utol a Szikra vállalatot, amely először Gyufaipari Egyesülésként, majd Gyufaipari Vállalat néven üzemelt tovább. 1959-ben a kecskeméti gyár bezárt, a megmaradt budafoki és szegedi telephellyel működő cég pedig 1989-ben alakult át Magyar Általános Gyufaipari Kft-vé.