APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

Beszélgetés Horváth Zoltánnal – a solymári Pankreátorral

Színházi kulisszatitkok, angol humor és könnyed kikapcsolódás várja a közönséget június 5-én, holnap este a Művházban. A színház és a stand-up világának határán egyensúlyozó Pankreátorok először érkeznek az Apáczai színpadára a Nevetésterápia című előadásukkal. Az est egyik alkotója, Horváth Zoltán évek óta Solymáron él családjával. A különleges előadás apropóján vele beszélgettünk az alkotás szabadságáról és arról, miért lehet a nevetés valódi terápia.

– Mindhárman különböző háttérrel rendelkeztek, mégis hosszú ideje dolgoztok együtt. Mióta tart ez az alkotói közösség?

HZ:- Az évszámokkal bajban vagyok, s valójában mindhármunk fejében másképp él a kezdetek története. Van egy nagyon is konkrét, gyakorlati része, miszerint eredetileg – bő tizen éve – egy pantomim alapú előadást szerettem volna létrehozni. Sok olyan ötlet volt bennem, amit színpadra vittem volna és ehhez kerestem alkotótársakat. Aztán nagyon természetes módon alakult úgy, hogy a két fiú (Szabó Máté, Andrássy Máté) különböző utakon bekapcsolódtak a munkába. Bár az egész egy pantomim-előadásként indult, de kezdettől fogva teljes alkotói szabadságban és egyenrangúságban gondolkodtunk. Senkinek nem kellett olyat csinálnia, amit nem szeretett volna, ugyanakkor mindenki szabadon kipróbálhatott bármit, ami érdekelte. Gyakran előfordult, hogy egy-egy jelenetet több előadáson keresztül játszottunk, majd utólag beszéltük át a tapasztalatokat. Ez a működési mód már 15-16 éve meghatározza a munkánkat.

– Folyamatosan alakul a világ körülöttünk – egy olyan produkció esetében, amely sok aktuális humorra és helyzetkomikumra épül mennyi maradt meg az eredeti változatból?

HZ: Nagyon kevés. Szinte minimális. A legtöbb színházi előadás esetében a bemutatóra már a produkció 60-70 százaléka kész állapotban van. Egy klasszikus prózai műnél ez természetes is, hiszen adott szövegből dolgozunk.

Nálunk viszont másképp alakult. Tudatosan igyekeztünk elkerülni azt a fajta nyomást, amelyet a hagyományos színházi működés sokszor jelent. Az előadás folyamatosan fejlődött a közönséggel együtt. Jelenetek változtak, újak születtek, régiek tűntek el. Mára legfeljebb az eredeti előadás 10-20 százaléka maradt meg. Inkább a szerkesztési elv, a mozaikszerű felépítés és az alkotói szemlélet az, ami változatlan.

– Az előadásban nagyon sokféle műfaj jelenik meg: stand-up elemek, fizikális színház, abszurd komédia. Kik voltak azok az alkotók vagy előadások, akik inspiráltak benneteket?

HZ: Sok hatás ért minket, de egy jó barátom, aki a Cirque du Soleil egyik zsonglőre, többször látta az előadást, és egyszer azt mondta: ennek az előadásnak az a különlegessége, hogy három nagyon különböző ember, három nagyon különböző humorvilág találkozik benne. Nem az a fontos ebben, hogy ez jól hangzik, hanem az, hogy valóban így működünk. Rendkívül tiszteljük egymás humorát és művészetét. Ennek köszönhetően nagyon széles humorpaletta jött létre. A nézők szinte mindig találnak valamit, ami közel áll hozzájuk, és közben nyitottabbá válnak a másik két alkotó világára is. Ha elkezdeném felsorolni az inspirációkat, valószínűleg hosszú listát kapnánk. Ott van például a Monty Python, Mr. Bean, Ricky Gervais és általában a brit humor- erősen hatott ránk az angol abszurd hagyomány. Emellett az amerikai stand-up műfaja is fontos inspiráció volt, különösen annak alternatív, abszurd vonulata. Ugyanakkor az előadásban sok mozgás is megjelenik. Nemcsak a klasszikus bohóctréfák vagy Mr. Bean világának hatása érezhető benne, hanem a kortárs tánc és a vizuális színház elemei is. Számunkra mindig fontos volt, hogy a test ugyanúgy meséljen, mint a szöveg. 

Ha nagyon egyszerűen kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám: olyan történeteket mesélünk el, amelyek a színház és a film kulisszái mögött születnek. Olyan anekdotákat, helyzeteket és élményeket, amelyeket az ember nem a színpadon lát, hanem az öltözőben, a büfében vagy egy forgatás szünetében hall. Sok történet kapcsolódik a régi színházi világhoz, sok a saját szakmai tapasztalatunkból született, és sok olyan jelenet is van, amely a filmes meghallgatások vagy forgatások abszurd helyzeteit dolgozza fel.

– Az előadásnak nincs hagyományos, lineáris története. Miért döntöttetek emellett?

HZ:A célunk az, hogy a néző minél hamarabb elengedje azt a kényszert, hogy mindenáron magyarázatot keressen. Ne analizálni akarja az előadást, hanem belehelyezkedjen abba a világba, amit létrehozunk. Manapság talán erre van a legnagyobb szükség: hogy valaki egy estére félretehesse a problémáit, és egyszerűen jól érezze magát.

– Mindhárman más színházi vagy művészeti projektekben is dolgoztok. Hogyan fér meg ez a társulat az egyéb feladataitok mellett?

HZ: Máté talán a legegyszerűbben körülírható ebből a szempontból, hiszen a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának meghatározó tagja. A legtöbb munkája ehhez a közeghez kötődik. Szabó Máté szintén sokféle színházi és zenésszínházi projektben vett részt az évek során, rendezett is nem egy előadást, kimagasló szinkronszínészi tevékenysége mellett.

Én személy szerint az utóbbi időben távolabb kerültem a klasszikus színházi működéstől. Sok filmes produkcióban dolgoztam operatőrként, ugyanakkor a pantomimet és a cirkuszi munkát soha nem hagytam abba. Nemrég például Miskolcon léptem fel klasszikus pantomim performansszal. Szóval a művészeti életem ma is nagyon sokszínű, csak más területeken mozog.

– Van további célotok közösen? Gondolkodtok új előadásokban, vagy ez elsősorban három barát közös találkozása marad?

HZ:Igazából mindhárom állítás egyszerre igaz. Jelenleg dolgozunk a második részen. Az első előadást semmiképpen sem szeretnénk elengedni, mert nagyon szeretjük, és a közönségnek is kedves. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy eljött az ideje valami újnak. Nem műfajváltásra készülünk. Azt a szabadságot, azt az eklektikus szerkesztési módot, ami az első előadás sajátja, szeretnénk megtartani. Ugyanakkor teljesen új anyagot akarunk létrehozni. Az első rész természetesen továbbra is műsoron marad. Nagyon ritka dolog, hogy egy előadás, ilyen hosszú ideig életben maradjon és folyamatosan meg tudjon újulni. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi viszonylatban is különleges, hogy egy produkció 14 év után is megtalálja a közönségét. Ezért különösen hálásak vagyunk.

Persze az is igaz, hogy ez időnként három jó barát találkozása. Ezt nem is szeretnénk tagadni. Fontos számunkra, hogy együtt lehessünk, közösen alkothassunk, és újra meg újra ugyanabból a kreatív energiából táplálkozzunk.

– Most először láthatja a solymári közönség az előadást. Milyen kapcsolat fűz ide?

HZ: Körülbelül három éve költöztem Solymárra.  Őszintén szólva eleinte nem tudtuk, hogyan fogunk beilleszkedni. Sok olyan ember él Solymáron, aki Budapestről költözött ki, és bennünk is felmerült a kérdés: vajon valódi solymáriak leszünk-e, vagy csak budapestiek, akik történetesen itt laknak? Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy feleslegesen aggódtunk. Rengeteg kedves embert ismertünk meg. Barátságok születtek, kialakult egy fantasztikus kutyás társaság, akikkel rendszeresen találkozunk és sétálunk együtt. Ezekből valódi emberi kapcsolatok lettek. A település kulturális élete is hamar magával ragadott bennünket. Nagyon szeretjük a könyvtárat. Igyekszünk részt venni a helyi programokon, rendezvényeken, a majálison, a középkori játékokon mindig ott vagyunk. Amikor ideköltöztünk, nem azért jöttünk, mert mindenáron solymáriak akartunk lenni. Egyszerűen nyugodtabb életre vágytunk. Ma viszont már azt mondhatom, hogy nagyon jól érezzük magunkat itt. Megtaláltuk azt a helyet, ahol otthon vagyunk.