A Skanzen sokak számára első pillantásra statikus épületek együttese: gondosan áttelepített parasztházak, templomok és porták a finoman hullámzó tájban, amelyek a régmúlt életformáját idézik. Olykor azonban a múzeum ennek épp az ellenkezőjét mutatja: egy élő, változó, közösségi térként működik, olyan központként, amely nemcsak megőriz, de újra is aktiválja a hagyományokat. A Pünkösdi Örökség Ünnep talán az év leginkább élettel és lélekkel telített eseménye, ahol az ország harmincnál is több tájháza és szabadtéri múzeuma, és nemzetiségi közössége mutatta be Magyarország szellemi kulturális örökségének kincseit.
A „szellemi kulturális örökség” fogalma mindazt jelenti, amit nem tárgyakban, hanem élő gyakorlatokban őriz egy közösség: szokásokat, rítusokat, ünnepeket, kézműves tudást, táncokat, zenét, gasztronómiát és közösségi emlékezetet. A kincseket, amelyek nem vitrinekben, de emberekben és közösségi ismétlésekben élnek. A pünkösdi hétvégén mesterek, táncosok, falusi közösségek és tájházak képviselői „kitelepülve” mutatták meg saját színes örökségüket.
Azt, hogy matyó ruhás viselettel találkozik az ember a Skanzenbe lépve, talán sokan el is várják, de ezen a pünkösdi hétvégén ennél jóval több és meglepőbb élmény vált láthatóvá. Miután a solymári svábház is kiállítója volt a díszes forgatagnak, mi is kilátogattunk, hogy személyesen is átélhessük ezt az ünnepet.






Néhány lépéssel a bazári vásár forgataga mögött egy különös helyszín bontakozik ki:, a jánossomorjai fogadalmi kápolna. Belépve szokatlan kép fogad: fehér nyírfák állnak a térben, körbeveszik az oltárt, egészen a mennyezetig nyúlnak , ágaikat hímzett, csipkézett terítők díszítik. A látvány egyszerre ünnepélyes és intim, mintha egy közösségi emlékezetbe léptünk volna be.
Beszédbe elegyedve hamar kiderült, hogy míg sok tájegységben a májusfa-állítás a szerelmi és közösségi ünneplés része: ismeretes szokás, hogy az eladósorba került lányok udvarába állítanak feldíszített fát. Azonban az itt kiállító Mentén, s térségében Pünkösdkor magát a templomot ékesítik fel minden lány tiszteletére. A közösség így nem egyetlen udvarban, hanem a szent térben fejezi ki az ünnepelt fiatalok felé irányuló figyelmet és tiszteletet, a közösségi és vallási szimbolika sajátos összekapcsolása gyanánt.





Utunk az alföldi mezővárosi tájegység házai között vezet. Az Örökség udvarban a zselici Művészeti Iskola tánccsoportja ropja, mellettük a győri kékfestő műhely mutatja a növényi festés hagyományait és a mintázás folyamatát. Nemcsak nézni lehet,de kékfestő madarat mintázva megérinteni azt a technikát, amely generációkon át öröklődik tovább.
Ijesztő, kormos társaság közeledik felénk. Szakadt ruháik, lógó gyolcsaik szellemszerűvé teszik őket – látványuk egyszerre idézi a falusi démonológiát és a puli pásztorkutyák vad mozgását. Fiatal suhancok ők, a tikverőzők- játékosan, de kormos kézzel kergetik, maszatolják össze a látogatókat.
A mohácsi busójárásról szinte mindenki hallott, a tikverőzés ehhez hasonló télűző szokás. A magyar farsangi alakoskodó hagyományok egyik kevésbé ismert, mégis különösen archaikus rétege. A népi hiedelemvilágban a zaj, a maszk és a korom egyaránt a rossz elűzésére szolgál: betegséget, balszerencsét, „rontást” távolít el, miközben a közösségi rendet is átmenetileg felfüggeszti. Míg a mohai udvarban filc álarcot és tikverőző bohócruhát is készítenek az érdeklődők, most a csak úgy sétálóknak jut a nagyja:nincs is olyan látogató, akinek ne lenne fekete csíkos az arca.





A házról házra járó, adományt gyűjtő alakoskodók a közösségi bőség és megújulás közvetítői- kormuk a káosz és a rontás vizuális jelölője, ugyanakkor a rituális megtisztulás eszköze is, amelley a tél és a terméketlenség lezárását segítik elő.. A Skanzenben mindez persze már inkább játékos, felszabadult fogócskázás, de a mögöttes jelentésrétegek még jól érzékelhetők maradnak.
A régi házak között ismerős énekdallamok szűrődnek ki. A nemzetiségi hagyományok idén különösen fontos szerepet kaptak a Pünkösdi Örökség Ünnepen — Herend, Úrkút és Kislőd közös kiállítótérben mutatta be a Christkindl-járás szokását, amelyet a sváb közösségek feltehetően még az „óhazából”, a német nyelvterületekről hoztak magukkal.
A karácsonyi hagyomány középpontjában a Christkindlik állnak: négy fehérbe öltözött lány és egy fiúalak, a Pocema. Arcukat finom fátyol takarja, kezükben csillag, gyertya vagy kis kosár. Szenteste napján díszes ünnepi ruhában jártak házról házra, kora reggeltől egészen az éjféli miséig. Német nyelvű énekeikkel vitték a hírt, hogy megszületett a Megváltó. A meghitt énekek után a pásztorbotot tartó Pocema játékos komolysággal a háziak vállát érintette meg, figyelmeztetve őket: „Imádkozni fogsz!” A derekára erősített erszénybe a család férfitagjai helyeztek pénzadományt, míg a tarisznyát vivő lánynak a ház asszonyai adtak ajándékot.
A második világháborút követően a hagyomány Úrkút környékén megszakadt, majd a hatvanas években rövid időre újraéledt. Egy újabb hosszabb szünet után azonban immár több mint húsz éve ismét minden Karácsonykor végigjárják a falut a Christkindlik, újra életre hívva ezt a különösen lírai szokást.





Lassan a Nyugat-Dunántúl rétjéhez érünk. A faházban kapott helyet a solymári Svábház kitelepülése, amely otthonos, személyes hangulatot vitt a nyüzsgő forgatagba. A viseletbemutató két esküvői és egy ünnepi sváb öltözeten keresztül idézte meg a közösség hagyományos világát. A kiállítást új munkatársunk, Bacs Fanni állította össze, aki nemcsak egy részletes ismertető füzettel készült, hanem a gyermekek számára készített öltöztetős babaruha nyomdával is.
A múzeumpedagógiai program egyszerre tette játékossá és kézzelfoghatóvá a viseleti hagyományokat: a gyerekek nem csupán szemlélői, hanem aktív résztvevői is lehettek a sváb viseletkultúra felfedezésének. Legnagyobb örömünkre számos országból érkeztek látogatók, s a két napos ünnep során több százan készítettek vele sváb babát – s vitték magukkal ezáltal a Svábház jóhírét.
Kinter Alexandra