A költészet napja hivatalosan nem piros betűs ünnep, de a magyar nyelv szerelmesei, a versbarátok számára mindenképpen az, és minden magyar számára fontos, hiszen a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal azoknak a lelkében is ott izzik, akik amúgy nem különösebben kedvelik a verseket. Több mint 60 éve, pontosabban 1964 óta különleges nap április 11-e, József Attila születésnapja, amikor büszkén emlékezünk anyanyelvünk mestereinek varázslatos teljesítményére. És ez nem csak Magyarország, hanem az országhatárokon konokul átterebélyesedő egész magyar kultúrközösség ünnepe. Az anyanyelvé, amely összeköt. Az ezeréves közös lété, amely összeforraszt. A közös jövőé, amely mindannyiunkat kötelez. Az egységé, amelynek soha nem fordíthatunk hátat. A költészet napja minden magyar spirituális ünnepe.
A régi görögöknél a vers, a próza, a dal még szerves egységet képeztek, békésen megfértek egymással, de később önálló életre keltek. A vers és próza útjai elváltak. A próza az értelem bástyáit rohamozza, a vers az érzelem húrjait pengeti. A próza a valóság rögös útjait járja, a vers a képzelet szárnyain lebeg. A próza az elménk ajtaján kér bebocsáttatást, a vers a szívünk ablakán kopogtat. A próza a folyamat építő mestere, a vers a pillanat gazdaasszonya. A próza szobor, a vers kép. A próza a tér-idő négydimenziós foglya, a vers a dimenziónélküliség szabad madara. A próza a távoli horizonton elhalkuló kiáltás, a vers lelkünk belső burkába zárt sóhaj. A próza aranyrög, nyers gyémánt, de a vers csillogó ékszer, csiszolt drágakő. A vers minimalista és betömörít, a próza maximalista és kibont. A prózában a betűk, a szavak, a mondatok négyszögbe rendeződnek, mint Napóleon katonái, és megadóan várják az olvasók rohamát. A vers sohasem tölti ki teljesen a papírlap által fölkínált teret, szétszabdalt, szakaszolt, pulzáló sorokban masírozik lelkünk sóvár templomába. A vers nem csak dolognemű létező, mint egy szelet kenyér, több annál, magának a dolognemű létezőnek az ideája. A próza hétköznap, a vers ünnep.
A verset nem lehet egzakt paraméterekkel meghatározni, vagyis nem létezik olyan általános fogalom, amely a vers összes jellegzetességét és törvényszerűségét magában foglalná. Persze, vannak bizonyos formai elemek, illetve követelmények (szótagszám, ritmus, rím, rejtett szimbolika, áthallások, stb.), amelyek talán szükségesek, de semmiképp sem elégségesek. A vers nem ettől lesz vers, és nem ettől lesz szép. A tömegvonzásra, az energia-megmaradásra van képlet, a versre nincs. A vers az, amit az olvasó, a befogadó annak érez, annak tart. A verset az olvasás, az átélés, a befogadás teszi verssé. A vers kívül halott. A vers bennünk kel életre. Latinovits Zoltán így vallott erről: „A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon. Rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.”
Hogy végül mi a vers?. Vessünk egy pillantást a fogalom nyelvi származására a különféle nyelvekben: A magyarban a vers a latin „versus” szóból származik, amely a „vertere”, (‘megfordít’) ige befejezett melléknévi igeneve. Az ige számtalan jelentéssel bír, pl. fodít-forgat, a „versus” – többek között – magát a sort, a visszafordulást jelenti a prózában, a versben, a táncban, sőt eredetileg az ekének a barázda végén való visszafordítására utalt. A „versus” (‘barázda, sor, verssor, költemény’) átvétele az -us végződés elhagyásával történt, a korabeli s-ező ejtés szerint (mint a ’sors’ esetében).
A rómaiak a görög nyelvi szépség latin tükörmását (átfordítását) nevezték ”versus”-nak, „átfordítottnak”, amiből viszont a magyarban lett vers is meg fordítás is. Hát, mit mondjunk, ez az etimológia eléggé szikár és felettébb sótlan. A görögben a „poiema” igének tenni, alkotni, létrehozni értelmezése van, ebből származnak a poéma, poéta, poézis szavak (számos nyelv átvette, mi is). Mennyivel szebb a másik szavunk, a költészet! A költő költ, és amit költ, az a költészet. A költés az, amikor egy érzés, egy gondolat, egy kósza sejtés, egy röptében megpihenő gondolat gyors vagy huzamos inkubáció után testet ölt, szavakba bújik és kitipeg a létezés mezejére. Költeni annyi, mint életre kelteni. A németben a költő: „der Dichter”, amit csinál: „dichten”, költ és álmodozik, és az eredmény: „die Dichtung”. A szó jelentése: sűrítés, tömörítés, na meg persze, költészet. Tehát a költő az, aki a mondanivalóját szavakba sűríti, tömöríti, minimalizálja, a végsőkig lecsupaszítja, a felesleges sallangoktól megszabadítja, és munkájának eredménye a Dichtung, a vers, vagyis a sűrítmény. Végezetül megemlíthetjük a költemény orosz megfelelőjét, a „sztyih” szót, amely eredetileg hangulatot, lelkiállapotot, boldogságot jelentett. A költészet, a vers, az a „sztyihotvorenie”, és azt jelenti, hogy aki verset ír, az hangulatot teremt és boldoggá teszi a lelkünket.

Eddig még senkinek sem sikerült egzakt magyarázattal szolgálnia, hogy tulajdonképpen mi is a vers. De hát a verset nem érteni kell, hanem szeretni. Hallgassuk meg a legszebb magyar verseket 2026. április 10-én, pénteken 19 órakor a kortárs magyar versmondás legkiemelkedőbb mágusának, Mácsai Pálnak a tolmácsolásában. A program díjmentesen látogatható, de regisztrációhoz kötött. Regisztrálni az info@apaczai.com címen lehet.
Balogh Istvánné
Könyves Kata könyvtáros