APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

„A zene az úr!”

Exkluzív kulisszatitkok Jeney Erzsébettől a rádiós és színházi világról

Erzsébetet nem kell bemutatni, hiszen évtizedek óta aktív részese a solymári közéletnek. Mindannyian láttuk őt önkormányzati rendezvények háziasszonyaként, hallottuk a Solymári Hagyományőrző Asszonykórus élén, vagy tapsoltunk az általa megálmodott Gospel Fesztiválok valamelyikén.

De azt nem mindenki tudja, hogy Erzsébet a Magyar Rádió egyik legfontosabb zenei szerkesztője is volt? Hogy Kern András vacsora közben hívta fel, hogy azonnal egyeztessenek egy színdarab zenéjéről? Vagy, hogy Marton László kalauzolta őt végig felújítás után a Vígszínház legrejtettebb zugaiban?

A „Mesterségem címere” sorozatban elhangzott beszélgetés után, Hartmann Hellebrandt Hilda ezt, a solymáriak által kevésbé ismert Erzsébetet mutatja be. A kulisszák mögé bekukkantva beszélgetnek majd fontos döntésekről, a rádiós aranykorról és arról a különleges zenei világról, amit megteremtett nekünk. A beszélgetés március 6-án, pénteken este fél 7-kor kezdődik a Svábházban. Most egy kis ízelítőt olvashatnak kedvcsinálóként.

HH: A Petőfi rádió „Péntektől péntekig” című műsorának szerkesztője és riportere is voltál. Akkoriban az internet még nem volt annyira elterjedt. Honnan tájékozódtatok, és mi alapján választottál zenét?

JE: Az igazi csapatmunka volt a kulcs. Volt egy gyártásvezetőm, Milcsevics Enikő, akinek a műsor hetében leadtam a témákat, amelyekkel foglalkozni szeretnénk a műsorban, és a behívandó vendégek listáját is. Encike elkezdte szervezni a vendégeket és visszaadta nekem a témajegyzéket, amelybe beírta, kit hogyan, hánykor fogunk tudni elérni, előfelvétellel, élő telefoninterjúval, vagy éppen bejön hozzánk adásba. Közben egyeztettem a műsorvezetőmmel, felsoroltam neki, milyen témákra számíthat, de forgatókönyvet mindenki csak az adás előtt kapott, hiszen addigra derült ki minden pontosan, hogy milyen hosszúak az előre felvett anyagok, hogy hova milyen zene illik, és addigra állt össze az a mini kulturális hírblokk is, amelyet a műsorvezetőnek mindig odakészítettem, hogyha késett egy vendég, vagy időt kellett kitölteni, legyen miről beszélnie. illetve minden más kötelező műsorelem is föl volt benne tüntetve.

HH: Ez komoly döntéshozói szabadságot jelent! Hogyan működött a rendszer, amikor a Kossuth rádióban „csak” a zenei szerkesztés volt a feladatod, szemben azokkal a magazin műsorokkal, ahol mindent te csináltál?

JE: Teljesen más struktúra szerint működött akkor a rádió, mint manapság. A Kossuth rádió nemzeti főadó volt, ott külön szerkesztő, műsorvezető és asszisztensek dolgoztak. A zenei magazinok, mint a Gospel vagy a Világzenei magazin, esetében viszont szerkesztő-műsorvezető és riporter is voltam egy személyben. A zenei szerkesztő felelőssége volt minden egyes elhangzott zene, és ebbe soha, senki nem szólt bele.

HH: A színházi munkáid, például a Vígszínház Össztánc című darabja, szintén összetett feladatok voltak. Hogyan zajlott a zeneszámok kiválasztása egy ilyen produkcióhoz, ahol még a koreográfusnak is volt beleszólása?

JE: A színház egy egészen különleges világ. A rendező felhív, elmeséli a darabot, és elolvasod a forgatókönyvet, amelyben jelzik, hova szeretnének zenét. Aztán jönnek az olvasópróbák, majd a közös zenehallgatás a rendezővel. De olyan is előfordult, mint az Össztánc esetében is, ahol a koreográfus, Imre Zoltán, adott táncritmusú muzsikákat kért a zeneileg már kész jelenetekhez. Ez persze újraindította a keresgélést, de ez a közös alkotás lényege. Aztán léteznek egészen más típusú nehézségek is. A József Attila Színház egyik Kern András rendezte darabjában, a Spencerben, a színésznek énekelni kellett és olyan dalt kellett kiválasztani, amit ő biztosan meg tud tanulni a zongorakísérőjével, korrepetitorával.

HH: Voltak nehéz eseteid, vagy mindig megtaláltátok a közös hangot?

JE: A rendező és a zenei szerkesztő kapcsolata nagyon őszinte kell, hogy legyen. Soha nem fordult elő, hogy olyannal kellett volna együtt dolgoznom, akivel nem tudtam volna szót érteni. Még a nagy legendákkal is, mint például Tolnay Klári, akivel 1993-ban az Utazások a nénikémmel című darabban dolgoztam együtt, felejthetetlen élmény volt, óriási tisztelet övezte őt, hatalmas presztízse volt. Volt egy próba amikor már mindenki bent volt a színpadon, én a nézőtéren ültem. Tolnay Klári a színpad rendezői jobbján ült. Mindenki néma volt, tapintható volt a feszültség, mert Für Anikó még nem érkezett meg, miközben a próbának már el kellett volna kezdődnie. Egyszer csak szegény Anikó berobbant a színpadra és elnézést kért mindenkitől. Tolnay Klári elegánsan megemelte a fejét, ránézett az ifjú színésznőre és annyit mondott: „kedvesem jegyezze meg, ha én az én koromban ide tudok érni pontosan, akkor maga sem késhet”.

De az összes rendezőt említhetném, mindenkivel életre szóló élmény volt együtt dolgozni, Iglódy Istvántól Huszti Péteren, Szirtes Tamáson, Tordi Gézán és Léner Andráson át, akivel legutóbb néhány éve az Add tovább című darabban dolgozhattam együtt a 6Szín Teátrumban.

HH: Zenei ízlés alapján megítélhető valaki?

JE: Szerintem természetes, hogy ahányan vagyunk, annyiféle az ízlésünk. Nyilván volt olyan barátom, ismerősöm, aki teljesen másfajta zenékért rajongott, de ez számomra sosem jelentett problémát. Egy időben a saját gyerekem is metált hallgatott, de ettől még nagyon szerettem, édesanyám pedig szereti a magyar nótát, ami hozzám nem áll annyira közel, mégsem volt ebből sosem konfliktusunk.

HH: A bevásárlóközpontokban vagy az üzletekben hallható háttérzene milyen hatással van rád, mert engem hihetetlenül idegesít, ha hangos a zene, vagy ha vibrál. Onnan azonnal kifordulok. Mit tesznek velünk a tudatalattinkba bekúszó „zajok”?

JE: Régebben általában valamelyik rádió műsora szólt a bevásárlóközpontokban. Ma általában saját zenei listát hallok, ezek jó esetben illenek az áruház profiljához, ritkábban pedig hihetetlenül irritálóak. Bár az áruháznak nyilván az a célja, hogy marasztalja a vevőket, a zenékkel is olyan kellemes környezetet teremtsen, ahol minél tovább szívesen tartózkodnak az emberek és vásárolnak.

HH: Végül, mi a különbség számodra az élőzene és a felvett muzsika hallgatása között?

JE: Ha élőzenét hallunk, részesei vagyunk az előadásnak, egy időben élhetjük át a katarzist a művészekkel. Egyszeri és megismételhetetlen élmény, olyan, mint az élő adás varázsa. A rögzített muzsikát bármikor lejátszhatjuk, de ugyanakkor az sterilebb, háttérzeneként is funkcionálhat pihenéshez, vagy éppen egy partitúra tanulmányozásához.