APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

Háztörténetek: a KTSZ 

Lázas munka folyik a KTSZ József u. 26. szám alatti épületében (Kép: Szépsolymár Képarchívum)

A Halupka-ház után a József Attila utca másik emblematikus épülete a 26-os szám alatt található, amelyet nemes egyszerűséggel csak “KTSZ”-ként emlegetett a köznyelv. 1997 óta a Szabad Waldorf Nevelésért Alapítvány hatáskörébe tartozik, azonban története ebben az esetben sem manapság kezdődött, hanem jóval régebben, idestova 150-200 éve. 

A KTSZ-ház legrégebbről ismert elnevezése (fonetikus magyarsággal) “Pümá-viécháusz” volt, ami természetesen a sváb kiejtés szerint az egykori tulajdonosára utalt az 1920-1930-as években (lásd később). Az 1885-ös kataszteri térképen sajnos nem vehető ki egyértelműen a ház eredeti formája, de erős a gyanú, hogy – a Halupka-házhoz hasonlóan – ez az épület is egyszerű parasztházként kezdte a pályafutását. Több, funkcionális átépítés fedezhető fel a történetében, az első komolyabb átalakításra a 19-20. század fordulója után kerülhetett sor egy tulajdonosváltás során.

Seres István ingatlan-összeírási adatai megerősítik azt a tényt, hogy a ház a 19. század második felében már biztosan állt. Építőjét – mint ahogyan sok solymári ház esetében sajnos – már nem ismerjük, de első név szerinti tulajdonosáról tudjuk, hogy 1886-ban a solymári születésű Gábeli Jakab (1845-1918) telkes és felesége Barbara voltak. Meglehetősen mozgalmas életük lehetett, hiszen házasságukból 8 gyermek született (ezek közül ketten élték meg a felnőttkort), és az átlagos solymáriakhoz képest elég sokszor költöztek: három különböző helyen is laktak Solymáron belül. Esküvőjük után (1871) tíz éven át a mai József u. 57. szám alatt éltek, és csak ezt követően költöztek lejjebb, a “KTSZ-házba”. A tulajdonos, Gábeli Jakab feleségének halála után rögtön elköltözött a házból (1899) a Madách utcába, ahol egy év múlva már új feleségével a nazarénus vallású Jakab Erzsébettel élt tovább.    

A vendéglőt alapító Pillmann György és családja (1930-as évek, Javított fotó. Kép: Szépsolymár Képarchívum)

A KTSZ-ház következő fontos állomása, amikor Pillmann György (1871-1957) a vendéglős tulajdonába került. Több mint valószínű, hogy ő lehetett az, aki jelentősebbet alakított a házon, hiszen nevéhez fűződik a fentebb említett “Pümá-viécháusz”, azaz Pillmann-Wirtshaus, (magyarul vendéglő, kocsma) elnevezés. Solymáron a legtöbb ilyen hely egyszerű parasztházként indult. Amikor a vevőkör kialakult, és a tulajdonos már megtehette, alakítottak a házon az igényeknek megfelelően, rendszerint nagyobb épületté bővítették. A cél – vendéglő és kocsma esetében – legtöbbször a táncterem, vagy mulatásra alkalmas helyiség létrehozatala volt. A Pillmann-féle vendéglő a két világháború között a József utcaiak fő mulatós helyévé vált, remek tánctermével a solymári társasági élet egyik fontos helyszíneként tartották számon. Az 1920-as évek közepétől rendszeresen tartottak itt zenekaros bálokat és táncmulatságokat.

Strack Lőrinc üzemvezető munka közben (1958, Kép: Szépsolymár Képarchívum)

A vendéglőt kezdetben a tulajdonos és azonos nevű fia vitte az 1930-as évek közepéig. A jelek szerint Pillmannék aztán üzleti profilt válthattak, hiszen 1931-ben ebben az épületben működtették a fiatal lányok, asszonyok részére indított kesztyűvarró tanfolyamot, nyilván nem ok nélkül. A mulatozóhely fokozatosan varrodává alakult át, és néhány éven belül feltehetően már nem a vendéglátás, hanem a ruhakészítés határozta meg az épület mindennapjait. Biztosra vehető, hogy az 1940-es években katonai egyenruhát varrtak itt a solymári asszonyok. Ezek alapján joggal feltételezhető, hogy Pillmann György kesztyűgyára idővel katonai megrendelésekből tartotta fenn magát, akár önálló vállalkozásként, akár egy nagyobb ruházati vállalat bedolgozóüzemeként. Sajnos utóbbi csupán feltételezés, mindezt egyelőre nem támasztja alá semmilyen információ. Ami biztos, hogy a háború után az akkor már 75 éves Pillmann Györgyöt egész családjával együtt kitelepítették és a korábban közel száz asszonyak munkát biztosító kesztyű- és katonaruha gyárat 1946-ban Ringler Károly (1906-1979) vette át olyan módon, hogy visszatért a kesztyűk gyártásához, nagyjából 2-3 éven keresztül. (További érdekesség, hogy Ringler Károly korábban az üzem raktárosaként dolgozott az épületben.) 

Az üzemszerű működés első jelei: a solymári kesztyűvarró tanfolyam 1931-ben

A varroda és az épület ekkor már fogalomnak számított: a következő években a solymári kisipar szövetkezeti átalakulása sem véletlenül ebben az épületben szökkent szárba. 1948-ban a Solymári Földművesszövetkezet itt nyitotta meg első vegyeskereskedelmi üzletét. A szocialista munkaszellem hamarosan újabb szerepet szánt a háznak: az 1951 nyarán megalakuló KTSZ (Kisipari Termelőszövetkezet) tizennyolc kisiparossal az egykori vendéglő udvari helyiségében kezdte meg a termelést. 

A ház abból a szempontból tehát mindenképpen szimbolikusnak mondható, hogy a szocializmus előtt itt kezdett kibontakozni a vállalkozás-szerű kisipari munka, de a háborút és a kitelepítést követően itt folytatódott: ebben az épületben zajlott tovább a helyi mesteremberek szocialista kisipari rendszerbe való átigazolása is. Ez persze korántsem volt mindenki részéről önkéntes elhatározás: a korabeli gazdasági megszorítások egyre inkább ellehetetlenítették az iparos mesterek korábbi önállóságát, így nem is igazán volt más választásuk. A folyamat a helyi cipészek és szabók bevonásával indult, majd más mesterségek képviselőivel bővült a kör.

A KTSZ dolgozói (1950-es évek, Kép: Szépsolymár Képarchívum)

1954-ben az épület minden rendelkezésre álló helyiségét próbáltak kihasználni, kisipari részleggé, műhellyé alakítani. A kezdeti időszakban Vígh Ferenc cipészmester, majd az ötvenes évek közepétől Végvári Andor vezették az itt folyó munkálatokat. Az 1956-os forradalmat követő nehéz gazdasági időszak után az ingatlant már toldaléképítményekkel bővítették, hogy legyen hely a nagyobb üzem számára. A vezetőség a dolgozók munkakörülményeinek javítása érdekében szociális helyiségeket is létrehoztak egyes szobákból. 1958 környékére a bőrdíszműrészleg már hatékony kollektívává fejlődött, szerethető munkaközösség jött létre. Ekkor már tartottak “céges karácsonyokat”, a kisgyermekes dolgozók részére ajándékcsomagot osztottak, ami nagyon szép és gáláns gesztusnak számít manapság is. A KTSZ vezetése igyekezett ügyelni az épületben dolgozók mentálhigiénés állapotára, volt idő amikor “ktsz-bálokat” is rendeztek. A prosperitás időszakát sokak emlékében Strack Lőrinc neve fémjelezte, de több vezetőváltásról tudunk a hatvanas évek folyamán, ami azért a hullámzó munkamorálról tanúskodik. 

Táskagyártás a KTSZ-ben (1960-1970-es évek. Kép: Szépsolymár Képarchívum)

Az épületre az 1960-as években ragadt rá a „táskagyár” elnevezés, ám továbbra is szimplán “kátéesz” volt a legelterjedtebb. A következő évtizedekben a szövetkezet intenzívebb vezető- és szervezeti változáson ment keresztül, sőt központi irodáit 1973-ban a Templom tér 3. szám alá költöztették. Ennek ellenére a József Attila utca 26. szám alatt rendületlenül folyt a bőrdíszműáruk, főként a táskák gyártása. A KTSZ-hez és a József utca 26. számhoz rengeteg emlék és kötődés alakult ki az évtizedek folyamán. Ez a ház volt Solymár első igazi, nagylétszámú helyi lakost foglalkoztató üzemépülete. Sokan megfordultak itt, általa számos kisiparos megtalálta a számítását, és a rendszer sajátossága ellenére igen népszerű, illetve megbecsült helyszíne volt a településnek egészen a rendszerváltásig. 

Az 1990-es évek elején a szövetkezet több önálló egységre bomlott, a bőrdíszműgyártás pedig 1992-től Solymári Bőrdíszműipari Szövetkezet néven folytatódott. A következő években feltehetően fokozatos hanyatlás következett az épületben is. 1997-ben a Waldorf-alapítók megvásárolták az egykori KTSZ-épületet. A kissé leharcolt házat jelentős szülői összefogással felújították, és iskolává alakították, ahol ma az 1–5. osztályos Waldorf-diákok tanulnak.

Milbich Tamás

Külön köszönet Zwickl Borbálának, Elischné Draxler Erzsébetnek.

Felhasznált irodalom:

Franziska Milbich-Münzer: Solymár Családkönyve I-II. (2024)
Seres István: Adalékok Solymár történetéhez (2002)
Seres István: Solymár története és néprajza (1997)
Milbich-Hegedűs: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000