APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

“Mi itt otthon vagyunk. Ez a családunk.” – Beszélgetés Geringer Péterrel

A múlt szombaton jubileumi műsorral lépett színpadra a Siebenschritt Tánccsoport. Az előadás nagy sikert aratott, a közönség vastapssal jutalmazta a táncosokat, és azóta is számos elismerő visszajelzés érkezett a csoporthoz. Arról, hogyan élte meg az előadást, milyen kihívásokat jelentett a felkészülés, mire a legbüszkébb a közösséggel kapcsolatban, és milyen célokat tűztek ki a következő évekre, Geringer Pétert, Edit férjét és a Siebenschritt Tánccsoport társvezetőjét kérdeztük. Péter a kezdetektől Edit egyik legfőbb támasza a csoport életében, így nemcsak a jubileumi estét láthatta különleges szemszögből, hanem az elmúlt három évtized munkájának is aktív részese volt. A beszélgetést Bacs Fanni, a Siebenschritt táncosa és a Svábház új kulturális munkatársa készítette.

B.F.: Szakmai szemmel mennyire sikerült megvalósítani azt, amit a jubileumi műsorral szerettetek volna?

G.P.: A műsorral ízelítőt szerettünk volna adni az együttes repertoárjából, megmutatni, mire képesek a táncosok. Fontos volt az is, hogy a német nemzetiségi hagyományok mellett a magyar néptáncokban való jártasságunkat is bemutassuk, hiszen már 1996 óta nagy hangsúlyt fektetünk erre.

B.F.: A műsor komoly felkészülést igényelt. Milyen kihívásokkal találkoztak a táncosok a próbák során?

G.P.: Valóban intenzív felkészülést igényelt. A megszokottnál jóval nagyobb szellemi terhelést jelentett, hiszen a szoros határidő miatt rendkívül feszes tempót kellett diktálnunk: nem volt idő hosszabban időzni egy-egy figuránál vagy térformánál. Emellett a fizikai terhelés is komoly kihívást jelentett, különösen a magyar táncoknál. Nem egy alkalommal előfordult, hogy egy intenzív lépéssor után szinte azonnal, lihegés nélkül kellett énekelni. A fiatalabb táncosoknak pedig külön próbatételt jelentett, amikor olyan lépésekkel találkoztak, amelyeket a rutinosabbak már készségszinten tudnak.

B.F.: Volt olyan műsorszám vagy pillanat, ami különösen emlékezetes maradt számodra?

G.P.: Az egész délután emlékezetes marad számomra, de kiemelnék néhány momentumot. Az egyik, amikor mindannyian bent állunk a színpadon a Kalotaszegi táncok koreográfiában, és együtt szól az ének – ennek rendkívüli ereje van. A másik a Babarci táncok egy számomra különösen kedves, vidám jelenete, amikor két-három pár kisebb körökben együtt táncol.

B.F.: Milyennek láttad a táncosokat a színpadon?

G.P.: Nem volt rajtam a szemüvegem, szóval kicsit elmosódottnak – de félretéve a tréfát: eleinte kissé izgatottnak, egy-két táncost talán félénknek is láttam, később viszont felszabadultnak és boldognak. Nem baj, ha néha egy-egy figura nem tökéletesen sikerül; örömmel táncoltak, és élvezték a közönség figyelmét.

B.F.: Mit mutatott meg ez az előadás a Siebenschritt közösségéről?

G.P.: Azt, hogy nemcsak egy táncegyüttes, hanem egy igazi közösség – mondhatni család –, ahol az emberek számíthatnak egymásra, és örülnek az együtt töltött időnek. Emellett azt is, hogy ugyanolyan elkötelezettek a magyar népi és a német nemzetiségi kultúra iránt.

B.F.: Mire vagy ma a legbüszkébb a csoporttal kapcsolatban?

G.P.: Arra, hogy amikor feladat van, azonnal össze tudnak fogni, és egymást segítve dolgoznak a közös célokért. Ez nemcsak a táncos rendezvényeken mutatkozik meg, hanem Solymár mindennapi életében is: igyekszünk jelen lenni és segíteni, ahol csak tudunk.

B.F.: Volt olyan pillanat az este során, amikor te is meghatódtál?

G.P.: Igen. Amikor Jutka néni és Györgyi néni – Manci néni lányai – feljöttek a színpadra, és elmondták, hogy Manci néni most nagyon büszke, ahogy onnan fentről lenéz ránk.

B.F.: Ha tíz év múlva visszagondolsz erre az előadásra, mire szeretnél a leginkább emlékezni?

G.P.: Mindenre szeretnék emlékezni, de leginkább a mosolyokra, a kedves szavakra, a táncosok boldog arcára. Arra a jóleső fáradtságra, amit az öltözőben éreztem, és az örömre, hogy együtt lehettünk.

B.F.: Milyen célokat fogalmaztok meg a következő évekre?

G.P.: Építkezés. Szeretnénk létszámban gyarapodni, és nagyobb hangsúlyt fektetni az utánpótlásra. Emellett közeledik az alapítás, 1983, 45. évfordulója, amelyre már most elkezdjük a felkészülést. Új koreográfiákat tanulunk – német nemzetiségit és magyart egyaránt –, és elővesszük a régebbi táncainkat is, hiszen ez is a hagyományőrzés része. A zenei kíséretet is szeretnénk megerősíteni: célunk, hogy az évfordulóra állandó német nemzetiségi zenekarral dolgozzunk, és a magyar táncok zenei hátterét is stabilan biztosítsuk.

B.F.: Hogyan látod a fiatalok szerepét a csoport jövőjében, és miért érdemes ma csatlakozni a Siebenschritthez?

G.P.: Kicsit úgy látom őket, mint amilyenek mi voltunk harminc évvel ezelőtt. Ők a jövő – nélkülük nincs együttes. Ugyanakkor látom bennük az igényt az önkifejezésre és azt is, hogy szeretnének ehhez a közösséghez tartozni.

Érdemes csatlakozni, mert – ahogy Tamási Áron mondta –: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” 

Mi itt otthon vagyunk. Ez a családunk.