APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

Részvétel – Spektrum

Beszélgetés Potyók Sárával, a Gipsz Jakab Alkotócsoport alapító tagjával

A participatív (részvételi) művészet olyan művészeti gyakorlat, amelyben a mű nem csak az alkotó egyéni produktuma, hanem a résztvevők aktív jelenlétéből és közreműködéséből jön létre. A fogalmat a kortárs művészetelméletben többek között Nicolas Bourriaud dolgozta ki a Relational Aesthetics elméletében, amely szerint a művészet egyik fontos terepe maga az emberi kapcsolatok létrehozása. A jelenség gyökerei a 20. századi kísérleti irányzatokhoz, például a Fluxus és a Happenings eseményeihez nyúlnak vissza. Lényege, hogy a művészet nem csupán tárgy vagy kiállított alkotás, hanem közös élmény és folyamat: a jelentés a résztvevők interakcióiból és tapasztalataiból formálódik.

Részvételről, szabadságról és játékról Potyók Sárával, a Gipsz Jakab Alkotócsoportot életre hívó fotóművész -kurátorral beszélgettünk. 

– Gipsz Jakab személye született meg először, vagy maga a kreatív csoport? 

– 2020-ban kaptam egy ajánlatot, egy kiállításra kértek fel, amit egyedül nem akartam elfogadni, így körbekérdeztem az ismerőseimet. Egy barátommal kezdtünk el ötletelni és amikor már láttuk, hogy csoportos kiállítás lesz, úgy éreztük kísérleteznünk kellene. Hogy ne csak egy hagyományos gyűjtői koncepció vagy egy témához kapcsolódó kiállítás legyen. Ekkor fogalmaztuk meg Gipsz Jakab fiktív személyét. Innen indultunk. 

– 2020-ban mit tettél, hogy meghívjanak a kiállításra? 

– Akkoriban kezdtem a MOMÉ-ra járni fotó szakra – a kisképző után már. Alapvetően a környezetemben mindenki érdeklődött a fényképezés iránt. Főként azért jelentkeztem a fotó szakra, mert tudtam, hogyan használjam a fényképet médiumként, eszközként. Szeretek saját világot teremteni, és médiumként használni azt. Tudtam, hogy más alkotókkal akarok gondolkodni és alkotni. Mindenki, aki csatlakozott, értette ezt a szemléletet. A fotót alap médiumként használtuk mindannyian, így nem akartuk tovább bonyolítani – kezdetben azt használtuk, amit értettünk, tehát elsősorban képeket, fotóanyagokat hoztunk létre. A kiállítást egy nagyon erős installációs elemmel, a Vörös Fonallal kötöttük össze, hogy teljességet összetartozást hangsúlyozzuk. 

– Ezt a kiállítást alkotóként vagy quasi anonim módon, Gipsz Jakabként jegyeztétek? Mennyire volt fontos, illetve tudatos, hogy nem a saját nevetek írjátok a képek alá? 

– A kiállított anyagot ekkor még szét lehetett választani egyéni munkákra, melyik rész kihez tartozik, de az volt a cél, hogy egy egészként olvadjon össze. A kiállítás Gipsz Jakab Alkotócsoport nevével készült.  A neveket elrejtettük, illetve kitettünk egy térképet, amelyen jeleztük, hogy melyik rész kihez tartozik. Azóta próbálunk ettől a lehető legtávolabb maradni, és minél inkább összeolvadni. Ez jellemzően a csoport erőssége is. A képlékenység, flexibilitás, demokratikus működés.  Minden projektben, új tagokkal, alapvetően saját szabályokat vagy határokat állítunk fel, és mindig beszélünk arról, hogy el kell-e rejteni a neveket. Eddig mindig megjelentek a nevek. 

– Szabályokat említesz.  Milyen szabályok vannak ebben a kreatív csoportban? 

– Szabályokról beszélek, bár ez így nagyon szigorúnak hangozhat, mert szerintem a szabad játék csak bizonyos határok vagy szabályok között lehetséges. Fő célunk, hogy ezt a fiktív identitást eszközként használjuk megnyilvánulásra. Hogy kiszabaduljunk az egyéni rutinokból, normákból, kényszerekből. A csoportot pedig, ami ott van egy táborban vagy épp videóchaten, arra használjuk, hogy mindenki betegye egy közösbe, amit képvisel, gondol, ami foglalkoztatja és hozzunk létre valamit együtt. Ez projektfüggő, de egyre inkább a összművészet képzőművészet irányába mozdulunk. Természetesen vannak alkotók, akik a saját kreatív útjukat építik, s ide csak kirándulni járnak. És ez teljesen rendben van így. Nem erőltetjük. Nem tekintjük magunkat ideológiának, inkább egy útkeresésnek. 

– Bécsben van egy csoport, talán ismered őket, Mai Lingnek hívják. Ez egy női kezdeményezés, a tagjaik magukat Mai Lingként azonosítják, az alkotók teljesen elhagyták a neveket, és olyan alkotásokat és perspektívákat mutatnak, amelyek az ázsiai nőkkel szembeni előítéleteket tükrözik. Bár önmagukat azonban nem nevesítik, közös ügy mentén szerveződnek. Ti hogyan találjátok meg a közös pontot az önálló alkotók között? Van egy konkrét kérdés, téma, amit képviselni szeretnétek? 

– Nem vagyunk nagyon radikálisak. A csoportunk abból indul ki, hogy a vizuális művészet alapvető eszközeit bontjuk le, és abból építkezünk együtt. Így inkább művészi, kreatív tábor vagyunk, semmint irányzat, politikai vagy társadalmi mozgalom. A lényeg a csoportban való alkotás és az önreflexió.

– Mesélj egy kicsit az utolsó táborról. Ez a kővágóörsi művésztelep – közösségi alkotás miről szólt? 

– Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy számunkra a folyamat és az eredmény egyformán fontos. A közösségben való létezés, a tapasztalat sokaknak elegendő. A táborunk egy komoly elméleti és kutatási projekt.

– Mármint a közösségi alkotás vagy participatív alkotás mentén? 

– Sokféle fogalom létezik. Ha mást kérdezek, mindenki más választ adna, ez önmagában izgalmas kérdés. A tábor úgy épült fel, hogy minden délelőtt specifikus gyakorlatokat állítottunk fel magunknak, ami sokaknak meglepetés volt. Ezek csoportépítő gyakorlatok, vagy művészetpedagógiai játékok voltak az érzékszervekre építve. Voltak meditációs, látásra vagy ízlelésre fókuszáló nap, majd délután a kreatív idő nyitott volt, mindenki egyénileg vagy csoportosan dolgozott a közös témán. Innen is jött egyébként a kiállítás címe, a Spektrum – mint érzékelés. 

– Ha jól értem, a tábor önmagában is értelmet nyert, kiállítás nélkül is pszichológiai szempontból releváns volt, tehát nem szükséges feltétlenül a kiállítás. Nektek miért jó akkor mégis közönség előtt megmutatkozni? miért szeretnétek részt venni egy nem képzőművészeti közösségben Solymáron, ahol nem feltétlen ismert az ilyen típusú, egymásra reflektáló képzőművészeti alkotómunka? 

– Szeretnénk a zártságot minél inkább feloldani, projekt szinten, magunkban, alkotásban és kifelé való megnyilvánulásban egyaránt. Azt hiszem az alkotás egy dolog, de mi a szabad játékra helyezzük a hangsúlyt.  Második éve hirdetjük a tábort, bárki csatlakozhat, nem kell művésznek lenni. Ugyanakkor szeretnénk, ha a kiállítás is a művészeti folyamat terméke lenne, találkozni másokkal és a témával. A részvétel, közösségi alkotás meghatározása: a cél maga a folyamat és az élmény, ezért minden projektben kísérletezünk, játszunk, valamit próbálunk felfedezni.

– Hogyan jelenik meg mindez a kiállított alkotásokban? Mit látnak majd Solymáron a látogatói?

– A kísérlet lényege: nem használjuk szigorúan az eszközöket, sokféle művészeti technikát keverünk. Például a táborban volt olyan gyakorlat, ahol bekötöttük a szemünket, bedugtuk a fülünket, kopogtattunk a falon, miközben a csapattagok tárgyakat tettek a lábunkra. Nem tudtuk, mi fog történni, csak tapogattunk, építettünk. A gitárzene alatt létrejött egy kész kompozíció, ami lehet, hogy nem esztétikai értékű, lehet, vagy nem, attól függ, ki hogyan nézi. Mi csak az élményre koncentráltunk.

– Mi lett ez az eredmény? 

– A kész kompozíció egy terem, kőfaragó eszközök és tárgyak halmaza az asztalon. 

– Tehát miközben lábbal tapogatóztatok, tárgyakat fogtatok meg és szobrot építettetek? 

– Nagyjából igen. Nem akarunk sokat mondani, csak kipróbálni valami mást, néha ennyi elég a szabadsághoz, játékhoz, kapcsolódáshoz. A vakon való építésnél nem lehetnek túl nagy elvárások. Ezek felszabadító gyakorlatok, de van eredménye is.

– Mennyire akarjátok a látogatókat hasonló élményekhez juttatni, vagy mennyire akarjátok meglepni őket? Meghívjuk a látogatókat, hogy lássák, próbálják ki, és megtapasztalják, amit mi is.

– A kiállításon törekszünk rá, hogy bemutassuk saját élményeinket, érzéseinket- ezekhez mindenki a saját módján kapcsolódhat.

Az öt részes sorozattal kezdünk: tapintás, látás, szaglás, hallás, ízlelés, különböző anyagokkal, főleg természetes anyagokkal, és fotóalapú megoldásokkal. A táborban elkezdtük Gipsz Jakab belső rétegeit megfogalmazni. A látogatók láthatják, mi volt a kiállításon, mindent meg lehet nézni, megszagolni, megkóstolni, közel menni vagy távolról nézni.

Ez újraépíti a kővágói tábor jelenetét, ahol egy hétig voltunk, de a március 28-ai alkalmon quasi új csoportként együtt is kapcsolódunk hozzá. A fő anyagaink az idén a természetes anyagok, például papír és textil, mert sokféleképpen felhasználhatók. Most is ezekkel fogunk dolgozni. Várunk gyermekeket is, nem csak felnőtteknek szól a játék. Örülünk, hogy itt kiállíthatunk, mert mindig próbáljuk a közösséget bevonni, így gyerekek, fiatalok, idősek, mozgáskorlátozottak is jöhetnek bátran.

Kinter Alexandra