Hartmann Hellebrandt Hildát nem kell bemutatni az olvasóknak. Elég, ha csak a Svábházat említjük, amelynek a „szülőanyja”, hiszen a kis parasztház megvételétől – a felújításon keresztül – a megnyitásáig ott bábáskodott. Ugyanilyen lendülettel hozta tető alá a templomban a Kristkindlspiel betlehemes játékot, vagy vett részt a solymári Waldorf iskola felépítésében. Most azonban egy újabb tevékenységének legfrissebb eredményéről számolhatunk be – hiszen az első kötet nagy sikere után –, hamarosan megjelenik a „Solymári történetek – a helyi svábok emlékei” című könyv 2. kötete, amelynek bemutatója a Művelődési házban lesz, február 21-én, szombaton, 16 órától. Ebből az alkalomból beszélgettem Hildával. Először azt kérdeztem tőle, meddig tudja visszavezetni a solymári családfáját?
HH: Elisch Erzsébet kutatásainak köszönhetem, hogy az 1854-ben született Hellebrandt Mihályig tudjuk visszavezetni a család történetét. Dédapám a hóna alatt egy trombitával jött haza a hadseregből, ezt vette a zsoldjából mert érezte, hogy ezzel sok pénzt fogok keresni. Megtanította a fiait is trombitálni, és megalapították az első solymári fúvósbandát, a Hellebrandt zenekart. Ezzel kezdődött a solymári rezesbandák története. Minden rendezvényre, esküvőre, temetésre meghívták őket. Mindazok, akik később megtanultak zenélni a faluban, a dédnagypapa tanítványai voltak. A Schaumarer Musikanten újévi koncertjén igen büszke voltam, meg is hatódtam, hiszen ennek a zenei kultúrának az alapjait a dédnagyapám tette le.
JE: Nagyon jó érzés lehet egy faluban úgy élni, hogy az ember viszi magával az ősök által ránk hagyományozott emlékeket, értékeket, élményeket. Lehet, hogy ez a történet is szerepel a most megjelenő solymári anekdotás könyvben?
HH: Ez nincs benne, de gondolkodom azon, hogy később megírom egy jópofa csattanóval. A nagypapám története viszont szerepel az első kötetben. Budakesziről jöttek hajnalban haza egy bálból, és a téli erdőben farkasok támadták meg a két szánt, amelyen a zenészek ültek. Ekkor a nagypapa elkezdett trombitálni, a többiek követték a példáját, és a fagyott hangszerekkel olyan éktelen zenebonát csaptak, hogy a farkasok elmenekültek. A nagypapa írt egy darabot, amit a bálok legvégén játszottak azoknak, akik nem akarták abbahagyni a mulatozást. Ez a zene a téli erdőben átélt csinnadrattához hasonlított. A hamis, fülrepesztő zene hallatán fejvesztve hagyták el a báltermet a bálozók.
JE: Ilyen és ehhez hasonló megannyi izgalmas anekdota olvasható ezekben a fordulatos kötetekben.Én már belelapoztam a vidám és szomorú történetekben gazdag új kiadványba, egy biztos, alig lehet letenni. Úgyhogy nagy várakozással tekintünk a februári bemutató elé. Fontos dokumentumértéke van ezeknek az írásoknak és te ezeknek valóban az őrzője vagy, így a legértőbb kezekbe kerültek ezek az anekdoták. Azonban tudjuk azt is, hogy nem olyan egyszerű a történeteket előhívni az emberekből. A borzalmas történelmi igazságtalanságok, a sorstragédiák a mai napig félelemben tartják a sváb embereket, bezárkózottá teszik őket. Nyilván kell egy komoly személyes bizalom, hogy meg tudd nyitni a mesélőket. Hogy tudtad ezt kialakítani? Hogyan kezdtél a gyűjtőmunkához?
HH: Az emberek ma már szeretnek mesélni. Főleg az elmúlt tíz évben kezdtek megnyílni. A kitelepítés tragédiájáról én gyerekkoromban nem hallottam, nagyon későn tudtam meg az igazat. A szüleim nem beszéltek róla, talán jobbnak látták, ha eltitkolják. Amikor kinyitottuk a Svábházat, valami történt az emberekkel. Talán azt gondolták, hogy ez az a hely, ahol el lehet mondani féltve őrzött családi történeteket. És elkezdtek mesélni. Én pedig megtanultam, hogy a meghallgatás kincset ér.
JE: És ekkor érezted, hogy jó lenne ezeket a történeteket megörökíteni az utókornak.
HH: Pontosan így történt. Nem éreztem magamban sosem íráskényszert, de úgy gondoltam, hogy ezek a történetek megérnek annyit, hogy megmaradjanak.
JE: Hogy készült az anyag? Rögzítetted magnóval, vagy leírtad gyorsírással?
HH. Jegyzeteket készítettem, aztán később elkezdtem kidolgozni. Emlékmozaikokból raktam össze az anekdotákat. Fontosnak tartottam, hogy visszaolvassam a mesélőnek, és hogy a neve is megjelenhessen. Volt, hogy azt mondták, nem pontosan így volt, de a történet megkövetelte a gördülékenyebb fogalmazást. Néha szabadon kellett engednem a fantáziámat, hogy ne csak a száraz sorokat vessem a papírra, hanem fordulatos történetek születhessenek, de ezt mindenki elfogadta.
JE: Van itt még valami. Az a korszerű technikai megoldás, hogy a történetek után látunk egy QR kódot, ezeket megnyitva pedig meg is hallgathatjuk a novellákat.
HH: Igen, így van. Többeket fölkértünk, hogy mondják mikrofonba a történeteket. Barát Ilona óvónéni, Malomsoky Ildikó, Horváth Imi és Tóth Piroska hangján is hallhatóak az anekdoták. Az első kötetben csak én olvastam, mert akkor volt a Covid, de idén sokkal színesebb lesz a kínálat.
JE: Említetted, milyen fontos volt számodra, hogy megjelenjék a mesélő neve. Volt valamilyen szempont a kiválasztásnál, vagy inkább ők jelentkeztek történetmesélésre?
HH: Leginkább maguktól jelentkeztek. Jöttek, és azt mondták: „na, ezt hallgasd meg, Hilda”. És még nagyobb öröm volt, amikor régi fényképeket is hoztak magukkal. Ezek is szerepelnek a könyvekben.
JE: Végig a hagyományokról beszélünk. Miért fontos, hogy megőrizzük ezeket az értékeket?
HH: Azért, mert különben elvesznének. Kihullana a kollektív emlékezetből. És nem szeretném, hogy nyom nélkül eltűnjenek.
JE: Van valamilyen visszajelzésed az olvasóktól?
HH: Az első könyv hamar elfogyott. Ez azt igazolja, hogy szükség volt erre, nagy a múltunk iránti érdeklődés. Viszont nem gondoltam, hogy újra nyomtassunk 300 példányt. Inkább megírtam ezt a második kötetet. Ha ennek is ilyen sikere lesz, el lehet gondolkodni a két kötet egybeillesztésén, és megjelentetésén.

JE: Egy pillanatra kanyarodjunk vissza oda, hogy összegyűjtötted ezeket a történeteket. Vázlatokat írtál, majd megírtad a családi anekdotákat. De hogy lesz ebből könyv?
HH: a következő lépés, hogy megkértem az első olvasót, Karlócai Miklós barátomat, hogy nézze át az anyagot, és tegye mérnöki gondolkodással megfelelő logikai sorrendbe a rendetlen mondatokat. Ő nagyon sokat segít és motivál. De Érchegyi Laci is sokat segített. Ő tördelte az anyagot. Sok képet kaptam Elisch Erzsikétől, Milbich Tomitól, Bartuszné Taller Mártától, Erdős Terikétől. Elnézést kérek azoktól, akiket most hirtelen nem tudok fölsorolni. Külön köszönöm Solymár Nagyközség akkor még Szente Kálmán vezette Önkormányzatának a nélkülözhetetlen anyagi támogatást. Nélkülük nem jelenhettek volna meg ezek a kötetek.
JE: Azt hiszem, mindenkinek óriási köszönet jár, aki hozzátett valamit ezekhez a kötetekhez. Mondjuk el még egyszer, hogy február 21-én szombaton 16.00-kor a Művelődési házban mindenkit nagy szeretettel várunk. Jöjjünk össze minél többen, és éljünk kicsit együtt őseink gondolataival, érzéseivel, üzeneteivel.
Kiemelt kép: Hartmann Hilda és Jeney Erzsébet a rádióstúdióban