A középkori köznép legkedveltebb, legnagyobb ünnepei a farsang idején tartott karneválok és mulatságok voltak. Ilyenkor a világ kifordult négy sarkából, átmenetileg feloldódtak a korszak szigorú kötöttségei. Néhány napra megszűnt a hierarchikus rend, az egyházi intelmek érvényüket vesztették, s az élvezetek hajszolása, a mértéktelenség került előtérbe.
Az indoeurópai nyelvekben használatos „karnevál” szót gyakran az olasz carne vale ’megválás a hústól’ kifejezésből származtatják, mások szerint viszont ennél régebben kell keresnünk a gyökerét: a ’szekér’ és ’hajó’ jelentésű latin carrus navalis szavakból ered. A carrus navalis egy allegorikus szekér volt, a termékenység, valamint az óév halálának, káoszba hullásának szimbóluma, ugyanakkor a megújuló idő jelképe is. Bár az elnevezés eredete kérdéses, azt biztosan tudjuk, hogy a középkorban a karnevál és a farsang az intézményesített zűrzavar időszaka volt.


A középkori Európa farsangja három kulcsszó köré szerveződött: evés – szexualitás – erőszak. Az évnek e periódusában a máskor oly takarékos jónép nyakló nélkül habzsolt – s nem csak ételt és italt. A köztéri felvonulások gyakori elemei voltak a különféle erotikus jelképek, a farsangi játékokhoz pedig Európa-szerte hozzátartozott – és tartozik ma is – az obszcén vagy legalábbis kétértelmű dalok éneklése, különböző erotikus játékok eljátszása. A 16. század végén velencei látogatása kapcsán egy angol utazó pedig azt is feljegyezte, hogy ‘húshagyókedd éjszakáján tizenhét embert öltek, és még többet sebesítettek meg. De ez még korántsem minden, hiszen a farsang idején szinte minden éjjel megöltek valakit’.

A magyar középkori karneválokról csak kevés forrás maradt fenn, de a bajor Hans Seybold feljegyzései révén bepillantást nyerhetünk a Buda környéki farsangi mulatságokba. Seybold 1476 decemberében érkezett Magyarországra, Aragóniai Beatrix és Mátyás király esküvőjére. A közel két hónapos ünnepség végigmulatása után azonban még a farsangot is itt töltötte, s a korszakra igen jellemző karneváli fordított világkép lépten-nyomon előbukkan feljegyzéseiben. Míg a későbbi Vérmezőn, Szent Zsigmond piacán a meghívott külföldi és magyar nemesurak lovagi tornát vívtak, addig Buda havas utcáin a suhancok és az apródok a lovagi bajvívás paródiáját adták elő. Kitömött ruháik helyettesítették a páncélokat, lándzsa híján pedig fadorongokkal püfölték egymást gebéik hátán. A kisebb sikátorokban álló ivókban is felfokozott volt a hangulat: a mértéktelen italozásnak köszönhetően gyakran verekedés robbant ki, és nem ritkán a bicska is előkerült. A tánc is központi részét képezte a farsangi karneváloknak: több napig tartó, élő zeneszóval kísért utcabálokat rendeztek a nép számára. Ennek régészeti-művészettörténeti emléke is fennmaradt: a budai várban, a Táncsics utca 24. szám alatti középkori ház első emeletén egy, a 15. század első feléből származó freskótöredékre bukkanatak, amely egy csörgősipkás bolonddal táncot járó fiatal párt ábrázol.

Azt tehát tudjuk, hogy a középkori emberek nagy élvezettel ropták a táncot, az viszont már jóval nehezebb kérdés, hogy ezt pontosan hogyan is csinálták. A Vivianus klub februári alkalmán a fennmaradt források, az erről szóló kutatások és különféle párhuzamok alapján idézünk meg egy középkori zenés-táncos mulatságot – melyre szeretettel várunk mindenkit!
Tóth Piroska
Kiemelt kép: Reneszánsz táncok a solymári várban (Fotó: Cédrus táncegyüttes)