APÁCZAI CSERE JÁNOS MŰVELŐDÉSI HÁZ

Vissza

A hónap műtárgya – január : GYERMEKSZÁNKÓ

A helytörténeti gyűjtemény mára már több mint 5000 műtárgyat őriz. Ezek többsége természetesen néprajzi tárgy, melyek Solymár múltjáról, az itt élők életéről, kultúrájáról, mindennapjairól mesélnek, mellettük azonban régészeti és történeti tárgyak, dokumentumok, fényképek, illetve képzőművészeti alkotások is találhatók a gyűjteményben. Ezt a hatalmas és színes anyagot szeretnénk a hónap műtárgya sorozatban egy-egy kiemelt tárgyon keresztül mindenkihez közelebb hozni.

Ebben a hideg, havas januárban nem volt nehéz a választás: adta magát, hogy a házi készítésű gyermekszánkót emeljük ki a gyűjteményből.

A szán az emberiség egyik legrégibb szállító és közlekedési eszköze, melyet még olyan vidékeken is megtalálhatunk, ahol hónak nyoma sincs. Sőt, különös módon a szánkóhasználat első bizonyítékai éppen az ókori Egyiptomból származnak: mintegy 4000 évvel ezelőtt a piramisokhoz használt köveket szállították a rabszolgák szántalpakon a sivatag homokjában, ahogyan azt egy korabeli falfestményen láthatjuk. Ilyen, úgynevezett nyári szánokat vagy gyalogszánokat a későbbi korokban is gyakran használtak, elsősorban terménybetakarításkor, vagy fahordásra. Egy nagyméretű fahordó szánt a helytörténeti gyűjtemény is őriz – bár arról sajnos nincs információnk, hogy ezt a lófogatolású szánt a 20. század elején kizárólag télen, vagy esetleg más időszakokban is használták-e. Természetesen a téli szánok, és a szánhúzó kutyák megjelenése is hosszú, körülbelül 3000 éves múltra tekint vissza: Mongóliában, Alaszkában, Lappföldön, Grönlandon és Szibériában már évezredekkel ezelőtt is tartottak erre a célra kutyákat. A hóborította területeken pedig értelemszerűen a szán volt a legpraktikusabb közlekedési eszköz.

Azt sajnos nem tudjuk pontosan datálni, hogy mikortól beszélhetünk a szánkózásról, mint szórakozásról, illetve a szánkóról, mint játékszerről. Az azonban bizonyos, hogy Svédországban és Norvégiában már a 15. században népszerű téli időtöltés volt a szánkózás, sőt, még szánkóversenyeket is rendeztek. Magyarországon a 19. század második felében terjedt el elsősorban a Balaton környékén az úgynevezett „fakutyázás” – a néprajzkutatók feltételezései szerint a Festetics család valamely tagja hozta be Magyarországra ezt a szórakozási formát 1860 körül. A fakutya tulajdonképpen egy szántalpakra erősített szék, amelyet két hegyes végű bot segítségével taszítva lehetett a jégen hajtani – esetleg egy másik személy tolhatta a benne ülő utast. Ugyan ebben az időszakban pedig amerikai és európai gyárakban már nagy tételben készültek azok a kisebb méretű szánkók, vagy más néven ródlik, amiket a gyerekek is biztonsággal használhattak.

A falusi családoknak persze ritkábban volt pénze a városi üzletekben kapható gyári szánkókra. A helyi mesterek, vagy az ügyeskezű családtagok azonban a havas teleken mindig találtak megoldást: házi készítésű szánkókkal örvendeztették meg a csúszkálni vágyó gyerekeket. Minden bizonnyal hasonló múltja van a gyűjteményben őrzött, az 1960-as évekből származó szánkónak is. Deszkából készült két oldalát – mely egyben a szánkó talpa is – 5 darab kézzel faragott rúd köti össze, húzója pedig piros-fehér színű kenderkötélből készült. Bizonyára sok vidám pillanatot szerzett egykori gazdájának!

Tóth Piroska
Kiemelt kép: Gyermekszánkó (Kép: Helytörténeti Gyűjtemény)