dr. Jablonkay István
(1913–2000)

  T04.jpg  

"Solymár helytörténetével foglalkozó munkában elengedhetetlen, hogy ne emlékezzünk meg dr. Jablonkay Istvánról, a tanárról, a Helytörténeti Múzeum igazgatójáról, aki egész életében, önzetlenül, pedagógusi munkája mellett jóformán a teljes szabadidejét Solymár helytörténetének szentelte.

Vérbeli pedagógus családból származott. Szülei az első világháború után kerültek Solymárra. Édesapja, Gräfl János Pesthidegkúton született, s 1920-tól a solymári elemi iskola igazgatója volt. Édesanyja, Jablonkay Mária délvidéki magyar családból származott. Az elemi iskolai bizonyítványomban az 1934. év végi beíratáskor még iskolaigazgatóként Gräfl János aláírás szerepelt, de az első osztály elvégzése után, 1936 nyarán már Jablonkay János az iskolaigazgató aláírása. Az akkori politikai viszonyok hatására ő is kénytelen volt a korábbi németes nevét magyarra változtatni, s felesége jóhangzású magyar nevét vette fel. Mint elkötelezett pedagógus család, gyermekeiket is pedagógusoknak nevelték. Nagyobbik fia Pál, Solymár földrajza címmel készítette el bölcsészdoktori disszertációját. A munka teljes terjedelmében szerepel a Solymár Története és Néprajza című, 1993-ban kiadott könyvben. Dr. Jablonkay István – gimnáziumi tanárként –. a második világháború alatti években a visszacsatolt Erdélyben, majd a második világháború után a budapesti Petőfi Sándor gimnáziumban tanított.


Magam az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején ismertem meg, amikor a község vállalatai, intézményei által szervezett közös országjáró kirándulások alkalmával, mint idegenvezető kalauzolt minket. Nagy tárgyi tudásának, országismeretének köszönhetem, hogy e kirándulások során megismerhettem Magyarország azon területeit, melyekről korábban nem is hallottam. Így bármilyen úti célú kirándulásra is került sor, mindig útba ejtett odafelé és hazafelé is, 2–3 olyan műemlékileg történelmi nevezetességűnek tekinthető helyet, arborétumot, amit közelről meglátva és ismertető előadásai útján a résztvevők hazánkra vonatkozó ismereteit erősen kitágította.

1966 tavaszán, Dr. Valkó Arisztid régésszel közösen irt levélben felhívta a figyelmemet arra, hogy az állami levéltárban fellelt okirat szerint 1266-ban említik először Solymár nevét, tehát ez az év alkalmas lenne Solymár 700 éves fennállásának megünneplésére.
A levelet ismertettem a végrehajtó bizottság ülésén, ahol olyan határozat született, hogy az év őszén megfelelő ünnepséget kell rendezni, mely alkalomra a község múltjára vonatkozó méltó kiállítást kell rendezni, ennek megszervezésével engem bíztak meg.

A határozatot közöltem dr. Jablonkay Istvánnal és egyben megkértem, hogy a kiállítás szervezéséhez adjon segítséget. Munkakapcsolatunk e kiállítás szervezésével kezdődött. Ismeretei révén, a község múltjára vonatkozó valamennyi írásos bizonyítékot megkereste levéltárakban, múzeumokban. Különféle solymári vonatkozású diplomamunkákat kutatott fel és azokat bemutatás céljára kölcsönkérte.
E dokumentumokat a visszaadásuk előtt lefényképeztem, s ez alapját adta a későbbiekben megírt Solymár Történeténe és Néptajza c. könyvnek. Felkereste a solymári képzőművészeket, s tőlük munkájuk bemutatásához kért megfelelő anyagot, amit szívesen bocsátottak rendelkezésünkre. Közreműködése nagyban hozzájárult a kiállítás rendkívüli sikeréhez.

Az ünnepség és a kiállítás bezárása után az összegyűjtött nagymennyiségű anyag megőrzésére egy Helytörténeti Múzeum létesítésének a gondolata merült fel, melynek megvalósítása érdekében minden követ megmozgatott.

1970 karácsonyán lakására meghívta a községben különféle pozíciókat betöltő, vezető embereket, akik tudomása szerint a helytörténetet szívügyüknek tekintik és megalakította a Helytörténeti Társaságot.
A Társaság vezetőjének dr. Jablonkay Istvánt választotta meg. Fő feladatának egyrészt egy Helytörténeti Múzeum létesítését, másrészt Solymár történetének megírását és kiadását, valamint más helytörténeti művek kiadását tűzte ki célul. A solymári vár feltárását és a romok konzerválását is megvalósíthatónak tartotta.

Dr. Valkó Arisztid régésszel, az akkor elkezdődött téglagyár építés helyszínét bejárták és római kori temetkezés nyomait fedezték fel. Ezt bejelentettek a Magyar Nemzeti Múzeumnak, amely azonnali leletmentő ásatásba kezdett, s ezek eredményeképpen a gyár leendő helyén egy 150 sírból álló római temetőt, valamint a közelben egy jelentős avar temetőt tártak fel. Ezek a feltárások jelentősen kibővítették a Solymár múltjára vonatkozó ismereteket.

Amikor a községi tanács részéről – a Pilisvölgye MGTSZ-el közösen –, megfelelő épületet tudtunk biztosítani egy Helytörténeti Múzeum céljára, minden erejét a múzeum berendezésére fordította.
A múzeum 1972. augusztus 20-án került ünnepélyes keretek között felavatásra, s igazgatójává dr. Jablonkay Istvánt neveztük ki, aki szakszerű fejlesztését, gondozását, az érdeklődőkkel való ismertetését fáradságot nem kímélően, 2000-ben bekövetkezett haláláig végezte. Munkájába bevonta családját is, s igen jelentős segítséget kapott Mária nevű leányától, aki ugyancsak pedagógus és a solymári általános iskolában tanítja földrajzra diákjait.

A hetvenes évek elején a budapesti Petőfi gimnázium diákjaival a solymári Várhegyen, a második világháború elején félbeszakadt ásatások folytatását kezdeményezte, és szabad idejükben a várból kikerült, a helyszínen megtalálható kövek összegyűjtését végezték, elősegítve egy későbbi konzerválási munkát. Különféle hivatalos szerveknél történt sürgetésére megindult a solymári vár újabb ásatása, a Magyar Nemzeti Múzeum részvételével.

Mint a Helytörténeti Társaság vezetője, a múzeum létesítése utáni első évek októberében, a Múzeumi Hónap keretében, neves művészek közreműködésével ünnepi előadásokat szervezett a templomban és a művelődési házban, melyek nagy közönségsikert arattak.

A rendszerváltás után – 1990. május első vasárnapján –, a Solymári Férfikórus és a Helytörténeti Társaság összefogásával, az országban az elsők között újraindította a Hősök napja megemlékezést, Ennek keretében ismét megrendezték a két világháború áldozatainak emlékére a Hősi Emlékmű koszorúzását. Első alkalommal – a Helytörténeti Társaság tagja –, Magyar Ferenc mondott nagyhatású beszédet. Azóta ez a koszorúzási ünnepség újból hagyománnyá vált a községben, s egyre emelkedettebb körülmények között kerül megrendezésre.

1992-ben Hamvas Márton  – Helytörténeti Társasági tagjának javaslatára – létrehozta a Helytörténeti Alapítványt, melynek elsődleges célja a Solymár Története és Néprajza c. munka kiadása, valamint más községi jellegű művek megjelentetése. Másik célja a solymári vár romjainak konzerválása. Mint az alapítvány kuratóriumának elnöke a kitűzött feladatok első részének a megvalósulását még láthatta, azonban a munka befejezését halála miatt már nem élhette meg. Az elkezdett munka folytatását és befejezését az utódaira hagyta.

1993-ban munkásságát a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetéssel ismerték el. Solymár Nagyközség Önkormányzata a 2000. évi Hősök-napi megemlékezésen, Solymárért kitüntetést adományott részére."

Seres István: Adalékok és emlékiratok Solymár Nagyközség történetéhez

dr. Jablonkay István
(1913–2000)

  T04.jpg  

"Solymár helytörténetével foglalkozó munkában elengedhetetlen, hogy ne emlékezzünk meg dr. Jablonkay Istvánról, a tanárról, a Helytörténeti Múzeum igazgatójáról, aki egész életében, önzetlenül, pedagógusi munkája mellett jóformán a teljes szabadidejét Solymár helytörténetének szentelte.

Vérbeli pedagógus családból származott. Szülei az első világháború után kerültek Solymárra. Édesapja, Gräfl János Pesthidegkúton született, s 1920-tól a solymári elemi iskola igazgatója volt. Édesanyja, Jablonkay Mária délvidéki magyar családból származott. Az elemi iskolai bizonyítványomban az 1934. év végi beíratáskor még iskolaigazgatóként Gräfl János aláírás szerepelt, de az első osztály elvégzése után, 1936 nyarán már Jablonkay János az iskolaigazgató aláírása. Az akkori politikai viszonyok hatására ő is kénytelen volt a korábbi németes nevét magyarra változtatni, s felesége jóhangzású magyar nevét vette fel. Mint elkötelezett pedagógus család, gyermekeiket is pedagógusoknak nevelték. Nagyobbik fia Pál, Solymár földrajza címmel készítette el bölcsészdoktori disszertációját. A munka teljes terjedelmében szerepel a Solymár Története és Néprajza című, 1993-ban kiadott könyvben. Dr. Jablonkay István – gimnáziumi tanárként –. a második világháború alatti években a visszacsatolt Erdélyben, majd a második világháború után a budapesti Petőfi Sándor gimnáziumban tanított.


Magam az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején ismertem meg, amikor a község vállalatai, intézményei által szervezett közös országjáró kirándulások alkalmával, mint idegenvezető kalauzolt minket. Nagy tárgyi tudásának, országismeretének köszönhetem, hogy e kirándulások során megismerhettem Magyarország azon területeit, melyekről korábban nem is hallottam. Így bármilyen úti célú kirándulásra is került sor, mindig útba ejtett odafelé és hazafelé is, 2–3 olyan műemlékileg történelmi nevezetességűnek tekinthető helyet, arborétumot, amit közelről meglátva és ismertető előadásai útján a résztvevők hazánkra vonatkozó ismereteit erősen kitágította.

1966 tavaszán, Dr. Valkó Arisztid régésszel közösen irt levélben felhívta a figyelmemet arra, hogy az állami levéltárban fellelt okirat szerint 1266-ban említik először Solymár nevét, tehát ez az év alkalmas lenne Solymár 700 éves fennállásának megünneplésére.
A levelet ismertettem a végrehajtó bizottság ülésén, ahol olyan határozat született, hogy az év őszén megfelelő ünnepséget kell rendezni, mely alkalomra a község múltjára vonatkozó méltó kiállítást kell rendezni, ennek megszervezésével engem bíztak meg.

A határozatot közöltem dr. Jablonkay Istvánnal és egyben megkértem, hogy a kiállítás szervezéséhez adjon segítséget. Munkakapcsolatunk e kiállítás szervezésével kezdődött. Ismeretei révén, a község múltjára vonatkozó valamennyi írásos bizonyítékot megkereste levéltárakban, múzeumokban. Különféle solymári vonatkozású diplomamunkákat kutatott fel és azokat bemutatás céljára kölcsönkérte.
E dokumentumokat a visszaadásuk előtt lefényképeztem, s ez alapját adta a későbbiekben megírt Solymár Történeténe és Néptajza c. könyvnek. Felkereste a solymári képzőművészeket, s tőlük munkájuk bemutatásához kért megfelelő anyagot, amit szívesen bocsátottak rendelkezésünkre. Közreműködése nagyban hozzájárult a kiállítás rendkívüli sikeréhez.

Az ünnepség és a kiállítás bezárása után az összegyűjtött nagymennyiségű anyag megőrzésére egy Helytörténeti Múzeum létesítésének a gondolata merült fel, melynek megvalósítása érdekében minden követ megmozgatott.

1970 karácsonyán lakására meghívta a községben különféle pozíciókat betöltő, vezető embereket, akik tudomása szerint a helytörténetet szívügyüknek tekintik és megalakította a Helytörténeti Társaságot.
A Társaság vezetőjének dr. Jablonkay Istvánt választotta meg. Fő feladatának egyrészt egy Helytörténeti Múzeum létesítését, másrészt Solymár történetének megírását és kiadását, valamint más helytörténeti művek kiadását tűzte ki célul. A solymári vár feltárását és a romok konzerválását is megvalósíthatónak tartotta.

Dr. Valkó Arisztid régésszel, az akkor elkezdődött téglagyár építés helyszínét bejárták és római kori temetkezés nyomait fedezték fel. Ezt bejelentettek a Magyar Nemzeti Múzeumnak, amely azonnali leletmentő ásatásba kezdett, s ezek eredményeképpen a gyár leendő helyén egy 150 sírból álló római temetőt, valamint a közelben egy jelentős avar temetőt tártak fel. Ezek a feltárások jelentősen kibővítették a Solymár múltjára vonatkozó ismereteket.

Amikor a községi tanács részéről – a Pilisvölgye MGTSZ-el közösen –, megfelelő épületet tudtunk biztosítani egy Helytörténeti Múzeum céljára, minden erejét a múzeum berendezésére fordította.
A múzeum 1972. augusztus 20-án került ünnepélyes keretek között felavatásra, s igazgatójává dr. Jablonkay Istvánt neveztük ki, aki szakszerű fejlesztését, gondozását, az érdeklődőkkel való ismertetését fáradságot nem kímélően, 2000-ben bekövetkezett haláláig végezte. Munkájába bevonta családját is, s igen jelentős segítséget kapott Mária nevű leányától, aki ugyancsak pedagógus és a solymári általános iskolában tanítja földrajzra diákjait.

A hetvenes évek elején a budapesti Petőfi gimnázium diákjaival a solymári Várhegyen, a második világháború elején félbeszakadt ásatások folytatását kezdeményezte, és szabad idejükben a várból kikerült, a helyszínen megtalálható kövek összegyűjtését végezték, elősegítve egy későbbi konzerválási munkát. Különféle hivatalos szerveknél történt sürgetésére megindult a solymári vár újabb ásatása, a Magyar Nemzeti Múzeum részvételével.

Mint a Helytörténeti Társaság vezetője, a múzeum létesítése utáni első évek októberében, a Múzeumi Hónap keretében, neves művészek közreműködésével ünnepi előadásokat szervezett a templomban és a művelődési házban, melyek nagy közönségsikert arattak.

A rendszerváltás után – 1990. május első vasárnapján –, a Solymári Férfikórus és a Helytörténeti Társaság összefogásával, az országban az elsők között újraindította a Hősök napja megemlékezést, Ennek keretében ismét megrendezték a két világháború áldozatainak emlékére a Hősi Emlékmű koszorúzását. Első alkalommal – a Helytörténeti Társaság tagja –, Magyar Ferenc mondott nagyhatású beszédet. Azóta ez a koszorúzási ünnepség újból hagyománnyá vált a községben, s egyre emelkedettebb körülmények között kerül megrendezésre.

1992-ben Hamvas Márton  – Helytörténeti Társasági tagjának javaslatára – létrehozta a Helytörténeti Alapítványt, melynek elsődleges célja a Solymár Története és Néprajza c. munka kiadása, valamint más községi jellegű művek megjelentetése. Másik célja a solymári vár romjainak konzerválása. Mint az alapítvány kuratóriumának elnöke a kitűzött feladatok első részének a megvalósulását még láthatta, azonban a munka befejezését halála miatt már nem élhette meg. Az elkezdett munka folytatását és befejezését az utódaira hagyta.

1993-ban munkásságát a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetéssel ismerték el. Solymár Nagyközség Önkormányzata a 2000. évi Hősök-napi megemlékezésen, Solymárért kitüntetést adományott részére."

Seres István: Adalékok és emlékiratok Solymár Nagyközség történetéhez


facebookyoutubeemail