Aki mindig legyőzi a tériszonyt

2020-01-13 13:47:29

Rákos Péter.jpg

Negyven év képeiből, fotókból, grafikákból láthatunk válogatást Rákos Péter kőszobrász-restaurátor kiállításán, melynek megnyitójára január 18-án, 18 órakor kerül sor a solymári művelődési házban. Hihetetlen, de a solymári művész 65. születésnapját ünnepelte néhány hónapja. Korát meghazudtolóan, nemrég még templomunk állványzatán láthattuk egyensúlyozni, sokszor komoly fizikai munkával restaurálja az épületszobrokat, aztán az északi fjordok vidékén töltött egész napokat a zord időben, hogy hódolhasson szenvedélyének, a fotózásnak.

„A restaurátori munka nem mindig egyformán izgalmas, sokszor szinte építőipari feladatokat végzünk: párkányokat, lépcsőket, faragványokat állítunk helyre”– kezd a mesélésbe Péter. – „Nagy önfegyelmet, de főleg alázatot kíván ez a munka. Friss diplomásként szembesültünk vele, hogy más az iskola, és más a magasban hatalmas szobrokat mozgatni. A debreceni nagytemplom faragványai például olyan súlyosak voltak, hogy az állványzat nem bírta el őket, daruval pedig nem lehetett hozzájuk férni. A tériszonyról ne is beszéljünk! Pályakezdőként három hét után mentem csak fel először az állványra, addig igyekeztem lenti munkákat vállalni. Mostanra már kezdem megszokni”– nevet.

Örökmozgó kisgyerekként Rákos Péter fő kifejezési formája a rajzolás volt. Később, bár a grafika érdekelte, a szegedi Tömörkény Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán találta magát, ahová rögtön felvették. Innen egyenes út vezetett a Képzőművészeti Főiskola kőszobrász-restaurátor szakára.  A kezdeti évek szabadsága után – ekkor még a szobrász szakosokkal együtt alkothattak – a restaurátorműhelyben nem villanyozta fel igazán, hogy mohos köveket kellett tisztogatnia. Szívesebben töltötte idejét más szakok műtermeiben, de váltani nagy nehézségekbe ütközött volna. Ötödéves korára megszelídült… A főiskola után 13 évig dolgozott az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségnek, eleinte alkalmazásban, majd szabadúszóként. Később önállósult. A munkával töltött évtizedek alatt komoly szaktekintéllyé vált.

„A kezdetekkor kevés kőrestaurátor volt az országban, így mindenhova minket hívtak. Bajban lennék, ha fel kellene sorolni az összes munkámat! Legemlékezetesebbek például az esztergomi Bakócz kápolna restaurálása, vagy a jáki templom, ahol 14 éven át én vezettem a helyreállítási munkálatokat. Jákon a teljes apostol-galériát – állapotuk miatt – másolatokra kellett cserélnünk, ahogy ez egész Európában bevett szokás. Erről még a Delta (egykori tudományos-ismeretterjesztő tévéműsor) is tudósított! De rengeteg szentháromság-szobrot is restauráltam, többek között Kecskeméten, Baján, Szekszárdon, Veszprémben. Jelenleg a szabadkígyósi Wenckheim-kastély felújításán dolgozom, melynek fő ékessége, és egyben legkorábbi darabja egy feltehetően Olaszországból hozott reneszánsz díszkút. Most éppen a solymári műhelyemben készítem ennek másolatát, ami az eredeti helyére kerül majd. A munkámnak ezek az izgalmas, szép feladatai” – tudjuk meg.

És hogyan jött a fotózás? Péter a 90-es években eljutott Indiába, ahol lépten-nyomon csodába, azaz jó témába botlik az ember. A még analóg filmes géppel készített fotóival megnyerte a Duna TV egy pályázatának 1–2. díját színes kategóriában. Ez adta a kezdő lökést. Ezt követően rendezte meg első kiállítását „Ember és építészet” címmel a Várban, az OMF aulájában. Egyre jobban kezdte érdekelni a fotózás, és kihasználva az amatőr státusz adta szabadságot, azóta is bátran kalandozik, próbálja ki magát különféle műfajokban. Ezzel – és a rajzolással – ellensúlyozza eredeti szakmája kötöttségeit.

Időnként belefeledkezve kísérletezik otthon, csendéleteket beállítva, máskor restaurátor szemmel felfedezi és megmutatja az erodálódó épületek vagy szobrok foszlott, festői részleteit, de felkérésre elkészítette az egykori „Bea” törzsközönségének cigarettafüstös, fekete-fehér portréit, melyeket többnyire maga is laborált. Legújabb, nemrég készült természetfotóit most láthatjuk először. Ezek kedvéért egészen a dániai Feröer-szigetekre utazott.

„Vágytam valami Indiához fogható élményre!” – meséli – „Beléptem a CINTO klubba, ami a világ legkülönbözőbb pontjaira szervez utakat, fotós túravezetővel. Jó kalandnak tűnt, ott aztán rá kellett jönnöm, hogy felkészületlenül vágtam neki az útnak, ami a vártnál komolyabb igénybevételt jelentett! Ez egy igazi kietlen vidék, kopasz hegyekkel, tengerszorosokkal. Nincsenek fák, csak legelők, birkák, füves tetejű házak. Solymár méretű területek vannak pár ember birtokában. A lakosság 80 százaléka viking leszármazott, ennek megfelelően elég barátságtalanok, a fotósokat kifejezetten nem szeretik! Szóval, el lehet képzelni, milyen volt ilyen szélsőséges körülmények között, a hajnali sötétben, mínusz 2 fokban, dacolva a tériszonnyal várni a napfelkeltét a hegytetőn, majd kint tölteni az egész napot, hogy a naplementét is le tudjuk fotózni! Persze nem volt olyan rossz dolgunk, óriási élmény volt. Sok tapasztalattal jöttem haza, tanulva a profi természetfotósoktól, például, hogy milyen szűrők hiányoznak még a felszerelésemből. Ez egy kemény műfaj, egész embert kíván, de jó volt belekóstolni. Alakul viszont egy új sorozat, a Szél-hegyi sétáim, melynek az itteni képek kicsit előhírnökei.”


vissza

facebookyoutubeemail